– Gábor, akkor most válassz – mondta hidegen. – Az anyád, vagy a feleséged, aki egy adag szennyes miatt cirkuszt rendezett.
Gábor rám nézett. A tekintetében egy pillanatra felvillant a remény, hogy ettől majd megrettenek. Régebben talán így is lett volna. Nem magától a választástól féltem volna, hanem attól, hogy végül engem tesznek felelőssé mások tapintatlanságáért. De most ott állt előttem öt zsák, egy cetli a mosoda címével, a saját ajtóm kulcsa, és egy férfi, aki mindeddig egyszer sem mondta ki: „Nóra, ezt majd én elintézem.”
– A döntés valóban a tiéd – feleltem neki. – Csakhogy nem köztem és az édesanyád között kell választanod. Hanem aközött, hogy felnőtt emberként beszélsz velem, vagy továbbra is idehordjátok elém mások batyuit.
Gábor végighúzta a kezét a homlokán.
– Elegem van ebből.
– Nekem is.
Halkan mondtam, mégis több véglegesség volt benne, mint bármilyen kiabálásban. Gábor megértette. Láttam rajta abból, ahogy hirtelen mozdulatlanná vált. Nem lett gyengédebb, nem bánta meg, amit tett; egyszerűen csak felfogta, hogy a megszokott ajtó most nem nyílik ki előtte.
Egy rángással felkapta az első zsákot, aztán a másodikat is. Petra magához szorította a saját csomagját, mintha attól tartana, mindjárt kiszámlázom neki az előszobában elfoglalt levegőt is. Erzsébet maradt utolsónak. A kulcsokat nem azonnal tette le a kis szekrényre, hanem szándékosan erősen csapta oda, hogy a fém hangosan koppanjon a fán.
– Ezt a napot jegyezd meg, Nóra.
Bólintottam.
– Már megtettem.
Hárman mentek el. Gábor negyven perc múlva tért vissza. Egyedül. Csomagok nélkül.
A saját kulcsával jött be, levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. Az előszoba szokatlanul tágasnak tűnt. A padlón csupán egy poros, téglalap alakú nyom maradt ott, ahol addig a zsákok álltak. Hoztam egy rongyot, bevizeztem, és feltöröltem a járólapot. Gábor figyelte, ahogy végighúzom a kezem a kövön, és valamiért éppen ez bántotta a leginkább.
– Nem kellett volna idáig fajulnia – szólalt meg.
Kicsavartam a rongyot a vödör fölött.
– Az első estén meg lehetett volna kérdezni engem.
Nem válaszolt. A konyhában zúgott a hűtő, a szobában, a fal túloldalán villogott a laptop képernyője. Nem szólt diadalmas zene, nem volt ünnepélyes lezárás. Csak egy férfi állt ott, aki hozzászokott, hogy az anyja kimond valamit, a felesége pedig végrehajtja. És ott voltam én is, annyira kimerülten, hogy többé nem tudtam összekeverni a szeretetet a kiszolgálással.
– Anya azt mondta, többé nem jön ide – jegyezte meg.
– Az az ő döntése.
– Petra megsértődött.
– Az is az ő döntése.
– És én?
Ránéztem. Ebben a kérdésben végre volt valami valódi. Nem parancs, nem az anyja megszokott védelme, hanem egy ember zavara, akinek kicsúszott a kezéből a kényelmes rendszer.
– Te pedig holnap veszel magadnak egy külön szennyestartót – mondtam. – És eldöntöd, hogyan gondoskodsz a saját ruháidról. Nem fogok olyan emberre mosni, aki szerint az én nemet mondásom szégyen.
Láttam, hogy tiltakozni készül. Már emelkedett benne a mondat, az arca is kezdte felvenni azt az ismerős, sértett kifejezést. Aztán a kiürült előszobára nézett, az anyja kulcsaira a szekrényen, majd az én átázott ingujjamra. És hallgatott.
Másnap valóban vett egy kosarat. Olcsó, kék műanyag volt, ferdén álló füllel. A szekrény saját oldala mellé tette. Ügyetlenül mozgott, mintha nem is egy tárgyat helyezne le, hanem egy beismerést, amelyet szavakkal még nem tudott kimondani.
Erzsébet este telefonált. Nem nekem, hanem Gábornak. Ő kiment a konyhába, de az ajtót nyitva hagyta, így néhány mondatfoszlány eljutott hozzám.
– Nem, anya, nem viszem el.
Csend.
– Mert ezek a ti holmijaitok.
A szünet most hosszabbra nyúlt.
– Igen, értem, hogy rosszul esik. De Nóra nem köteles rá.
Nem hősként beszélt. Még különösebben határozottnak sem hangzott. Egyszerűen csak először nem tolta át rám a beszélgetést. Ez kevés volt ahhoz, hogy minden egy csapásra rendbe jöjjön. De elég volt ahhoz, hogy ne félelemből indítsam el a mosógépet, csak mert valaki más elégedetlen.
Egy órával később két csésze teát tett az asztalra. Az enyémet cukor nélkül. Emlékezett rá. Leült velem szemben, közelebb tolta a citromos kistányért, és nem próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
– Én tényleg azt hittem, ez apróság – mondta.
A bögrét két tenyerem közé fogtam.
– Neked az is volt. Mert én csináltam.
Nem azonnal bólintott. A világos asztallapot nézte, amelyen halvány karika maradt a forró csésze után. Aztán felállt, fogott egy szalvétát, és ő maga törölte le. Apró mozdulat volt, majdnem nevetséges mindazok után, amik történtek. Mégis, néha éppen ilyen mozdulatoknál kezdődik egy új határ: csendben, nagy fogadkozások és életre szóló ígéretek nélkül.
Megittam a teámat, majd bementem a fürdőszobába. A mosógép üresen állt. A tetején nem volt cetli, idegen blúz vagy függönyökkel megtömött zacskó. A kosárban csak az én ruháim feküdtek. Behajtottam a dob ajtaját, és végighúztam az ujjam a fedélen lévő karcoláson.
Az a gép többé nem állt kihasználatlanul.
Egyszerűen csak nem dolgozott tovább azoknak, akik az időmet ingyenesnek hitték.