Láttam rajta, hogy nem a szatyrok bosszantják, és nem is az anyja. Az dühítette, hogy többé nem illettem bele abba a kényelmes rendszerbe, amelyben eddig nekem jutott a csendes megoldó szerepe. Régebben ő hazahozta a gondot, én pedig tiszta, összehajtott kupacokat csináltam belőle. Most viszont a probléma ott maradt az ő kezében.
Este végül mégis kihúzta a fürdőszobából a zsákokat az előszobába. Nem azért, hogy elvigye őket. Csak azért, hogy látványosan útban legyenek.
– Tessék, gyönyörködj benne – vetette oda.
Ránéztem. A négy nagy csomag elfoglalta a közlekedő felét. Az egyikből kicsúszott egy gyerekpóló, rajta bogyós gyümölcs sötét foltjával. Gábor várta, hogy mondjak valamit, de én egyszerűen elmentem mellettük, felkaptam a laptopos táskámat, és bementem a szobába dolgozni.
Kilenc körül Erzsébet személyesen is megjelent.
Nem csengetett. Beengedte magát, mert még mindig nála volt a kulcsunk abból az időből, amikor nyaralni mentünk, és megkértük, locsolja meg a virágokat. Mögötte Petra jött, Gábor húga, egy ötödik zsákkal a kezében. Két kézzel szorította, mintha valami ajándékot hozna, bár az arcán inkább sértettség ült.
– Na tessék – nézett végig Erzsébet az előszobán. – Sikerült cirkuszt csinálni.
Kiléptem a szobából, és megálltam az ajtóban. Gábor a cipősszekrény mellett ácsorgott. Nem rám nézett, hanem az anyjára, olyan arccal, mint egy iskolás, akihez behívták a szülőt rendet tenni.
Erzsébet levette a csizmáját, gondosan a fal felé fordította az orrukat, aztán kérdezés nélkül beljebb lépett. Mindig így érkezett hozzánk: nem vendégként, hanem mintha a saját területére jönne, ahol mi csak valami tévedés folytán lakunk.
– Nóra, te felnőtt nő vagy – kezdte. – Tényleg magyarázni kell neked, hogy a családban az emberek segítenek egymásnak?
Petra letette a zsákot a földre, és rögtön hozzátette:
– Nekem két gyerekem van. Egyszerűen fizikailag nem fér bele.
A körmeire pillantottam. Friss, sötét lakk, hibátlan forma. A zsák tetején a férje kabátja feküdt. Vagyis náluk senkinek sem fért bele, még annak a felnőtt férfinak sem, akinek volt ereje hordani azt a kabátot, csak ahhoz nem, hogy betegye a mosógépbe.
– Értem, hogy nem fér bele – mondtam nyugodtan. – Ezért a csomagok oda kerülnek, ahol pénzért kimossák őket.
Erzsébet összehúzta a szemét.
– Miféle pénzért?
Bementem a szobába, és visszahoztam egy papírlapot. Napközben, amíg Gábor demonstratívan ide-oda tologatta a zsákokat a folyosón, megkerestem a legközelebbi önkiszolgáló mosodát. Felírtam a címet, a nyitvatartást és az árakat. Semmi trükk, semmi különös. Egy sima papír, fekete betűkkel, rendezett sorokkal.
– Itt a cím. Vannak nagy gépeik takarókhoz, függönyökhöz és kabátokhoz is. Este tízig nyitva vannak.
Petra kapta ki először a lapot, gyorsan átfutotta, aztán gúnyosan felhorkant.
– Most már fizessünk is a mosásért?
– Ha a ti holmitok, akkor igen.
Erzsébet kihúzta magát. Olyan arcot vágott, mint aki engedelmességért jött, de használati útmutatót kapott helyette.
– Gábor, te ezt hallod?
Gábor végre rám emelte a tekintetét.
– Nóra, elég legyen. Most megalázod anyámat.
– Nem. Visszaadom neki a saját dolgait.
– Ez ugyanaz!
– Nekem nem.
Az előszoba hirtelen nem a zsákoktól lett szűk. Hanem attól, hogy mindenki a maga helyére került, és többé senki sem tehetett úgy, mintha ez csak egy véletlen félreértés volna. Erzsébet nem segítséget akart. Jogot akart fölöttem rendelkezni, méghozzá a fián keresztül. Petra nem támogatást várt. Azt szerette volna, ha az én időm az ő hétvégéjének meghosszabbítása lesz. Gábor pedig nem békét akart. Azt akarta, hogy megint én simítsak el mindent, mert neki így volt kényelmesebb.
Leemeltem Erzsébet kulcsait az előszobai szekrényről. A mi lakásunk kulcsai voltak azok. Súlyos kulcscsomó, rajta patkó alakú fém kulcstartóval. Annak idején ő hozta, és azt mondta, szerencse kell a házba. Most a hideg fém tompán koppant a tenyeremen.
– Ezeket a kulcsokat itt hagyja.
Erzsébet pislogott egyet.
– Tessék?
– Többé nem jön be csengetés nélkül. Ha találkozni szeretne velünk, előre megbeszéljük.
Gábor tett felém egy lépést.
– Te most már teljesen…?
Felemeltem a kezem, hogy ne jöjjön közelebb. Nem színpadiasan. Csak kijelöltem azt a távolságot, amelyre szükségem volt.
– Gábor, most fogod ezeket a csomagokat, és visszaviszed anyádnak. Ezzel a papírral együtt. Ha segíteni akarsz, segíts te. Moss rá, vidd el a mosodába, teregess ki nála. De rajtam keresztül ez többé nem működik.
Petra elmosolyodott, de nem volt benne semmi kedvesség.
– Szépen kitaláltad. A férjedet a családja ellen fordítod.
Ránéztem. A zsákja tetején gyerekharisnya, férfikabát és egy idegen fürdőszobából származó törölköző hevert. Mindez kérés nélkül érkezett hozzám. Köszönet nélkül. Egyetlen valódi kérdés nélkül. És most engem vádoltak azzal, hogy nem akarok mások rendetlenségében élni.
– Nem fordítok senkit senki ellen – feleltem. – Egyszerűen nem vállalom át más munkáját.
Erzsébet lassan lehúzta a csuklójáról a karkötőjét, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is tette. Szokása volt az ékszereit babrálni, amikor a beszélgetés nem az ő forgatókönyve szerint alakult.