– Az én családomban viszont az nem szokás, hogy valaki beállít a koszos ruháival egy másik háztartásba, aztán a háziasszonyt megkérdezés nélkül kinevezi mosónőnek.
Gábor azonnal vissza akart vágni, láttam rajta, de nem talált hozzá mondatot. Csak kivette a kezemből a cetlit, a hüvelykujjával elsimította a gyűrődést, majd feltette a polcra.
– Legalább anya holmiját mosd ki ma. A többi ráér később.
– Nem.
Rövid szó volt, mégsem üres. Odaékelődött közénk, mint egy kis sámliféle az ajtó elé: nem nagy akadály, de átlépni már nem lehet rajta úgy, mintha ott sem volna.
Gábor úgy nézett rám, mintha nem a terve borult volna fel, hanem maga a világ rendje.
– Most tényleg pár rongy miatt csinálsz jelenetet?
– Nem jelenetet csinálok. Csak nem vagyok hajlandó mosodaként működni.
Féloldalasan elmosolyodott.
– Szép nagy szavak.
Aznap este nem indítottam el a mosógépet. Kiszedtem a saját ruháimat a kosár aljáról, átvittem őket a hálóba, és becsuktam a fürdő ajtaját. A csomagok bent maradtak, négy néma vendégként, akiket senki sem hívott, mégis valamiért mindenkinek kötelessége lett volna kiszolgálni.
Másnap reggel Erzsébet telefonált.
Már azelőtt tudtam, hogy ő az, mielőtt felvettem volna. Gábor elment a piacra zöldségért, és alig tíz perc múlva a telefonom vad rezgésbe kezdett az asztalon. Makacs, szaggatott ritmusban hívott, mintha a vonal túlsó végén nem is hívásgombot nyomogatnának, hanem az ajtócsengőmet.
– Nórikám – szólalt meg az anyósom mézes hangon, amikor felvettem. – Gábor mondta, hogy tegnap már nem volt időd. Semmi baj, én megértem. Csak Petra blúzát kézzel kellene, tudod, drága darab. Az én törölközőimet meg jobb hatvan fokon mosni, különben benne marad a szag.
Az ablaknál álltam. Lent az udvaron a házmester a szürke latyakot húzta össze a járdaszegély mellé. A párkányon ott hevert a bankkártyám, amire a fizetésem érkezik; előző este vettem elő a táskámból, és azóta sem tettem vissza. Mellette egy bolti blokk feküdt: mosópor, öblítő, folttisztító. Mindent én fizettem. Mégis, amikor az ő kényelmükről volt szó, valahogy magától értetődően közösnek számított minden.
– Erzsébet, én nem fogom kimosni a ruháikat.
A vonal túlsó végén csend lett, de nem zavart csend. Inkább óvatos. Olyan, mint amikor valaki a jól ismert szobájában hirtelen idegen neszt hall.
– Ezt most nem értem.
– Gábor visszaviszi majd a csomagokat.
– Megsértődtél? A szennyes miatt?
Úgy mondta azt, hogy „szennyes”, mintha egy pohár vízről beszélne. Add ide, hozd el, dobd be, teregesd ki, add vissza. Súly nélkül. Idő nélkül. Nélkülem.
– Nem sértődtem meg. Nem egyeztem bele.
– Ha már ilyen jó mosógéped van, ne álljon ott kihasználatlanul.
Ez a mondat volt az utolsó csepp. Nem hangosan csapódott le, nem drámai módon. Egyszerűen elfoglalta azt a helyet, ahol bennem addig még maradt némi késztetés a magyarázkodásra.
Ránéztem a mosógépre. Fehér volt, keskeny, a tetején egy karcolással. Én vettem, amikor a régi végleg feladta, és már a vizet sem engedte le. Két hónapig nézegettem, félretettem rá, árakat hasonlítottam össze. Gábor akkor csak annyit mondott, neki mindegy, „csak működjön”. Most pedig az anyja úgy beszélt róla, mintha valami községi kút volna, amelyhez az egész rokonság odajárhat.
– A mi lakásunkért fog dolgozni – mondtam. – Nem az egész családért.
Erzsébet hangjából eltűnt a cukormáz.
– Nóra, ne okoskodj. A család arról szól, hogy segítünk egymásnak.
– Segítséget kérni szokás. Munkát kiosztani nem.
Én fejeztem be a hívást. Nem vágtam rá a telefont. Csak elköszöntem, majd megszakítottam a vonalat. A kezem nyugodt maradt. Szinte furcsán nyugodt. Nem éreztem győzelmet, de félelmet sem. Inkább olyan volt, mint nagytakarítás után, amikor az ember kihúz a szekrény mélyéről egy régi dobozt, és rájön: már rég üres, csak eddig foglalta a helyet.
Dél körül Gábor hazaért. Egy zacskó krumplit és egy csokor zöldet hozott, meg azt a kölcsönvett magabiztosságot, amelyet nyilván az anyjánál töltött fel frissen.
– Anya sír – közölte már az ajtóból.
Éppen kenyeret vágtam. A kés simán haladt át a héján, egyetlen rántás nélkül.
– A ruhák miatt?
– A hozzáállásod miatt.
– A hozzáállásom ott van a fürdőben, négy csomagban.
Ledobta a krumplit az asztalra.
– Egyszer az életben nem tudnál emberien viselkedni?
Letöröltem a kést, a vágódeszka mellé tettem, és ránéztem. Gábor a megszokott forgatókönyvre várt: én majd magyarázkodni kezdek, ő egyre ingerültebb lesz, végül elfáradok, és bekapcsolom a mosógépet. Ismerte ezt az útvonalat. Én is ismertem. Csakhogy most már nem állt szándékomban végigmenni rajta.
– Dehogynem. Éppen ezért ma visszaviszed a csomagokat. Mindet.
– Én ugyan nem viszem sehova.
– Akkor addig maradnak az előszobában, amíg el nem viszed őket.
– Útban lesznek.
– Igen.
Néha egyetlen rövid szó többet ér, mint egy hosszú veszekedés. Nem szépíti meg a beszélgetést, de letesz az asztalra egy tényt.
Gábor ide-oda járkált a konyhában. Kinyitotta az egyik szekrényt, becsukta, aztán újra kinyitotta. Úgy tett, mintha a sót keresné, pedig a só ott állt közvetlenül előtte.