– Most komolyan úgy bámulod ezeket a szatyrokat, mintha téglákat cipeltem volna haza? Anya csak megkért, hogy mosd ki. Ez akkora ügy?
Gábor letett az ajtó mellé két óriási, kockás zsákot, és még a kabátját sem vette le. A cipőtalpáról leolvadt hó azonnal szürkés csíkot húzott a padlón: összekeveredett a lépcsőházból felhozott homokkal, és lassan a lábtörlő felé folyt. Én a kávésbögrémet szorongattam, de nem a csomagokat néztem, hanem az arcát. Úgy beszélt, mint aki már rég eldöntött mindent, nekem pedig csupán tudomásul kell vennem.
– Anyádnál is van mosógép – jegyeztem meg.
– Rosszul centrifugál.
Gábor besétált a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és olyan ábrázattal hajolt bele, mint aki egy kimerítő műszak után esett haza. Pedig ezeket a zsákokat nem a buszmegállótól vonszolta idáig: autóval hozta, lifttel felvitte, aztán ledobta elém.
Az egyikből egy férfiing ujja lógott ki. Nem az övé volt. Gábor sosem hordott rövid ujjú inget. A másik tetején Erzsébet, az anyja konyhai függönye hevert. Rögtön felismertem a barna négyzeteiről; amióta összeházasodtunk, az lógott nála a mosogató fölött.
– Gábor, ezek nem csak anyád holmijai.
Kivett a hűtőből egy doboz hajdinát, lepattintotta a fedelét, és fintorgott egyet.
– Kié lenne még?
– Az ing alapján nem az övé.
– Petra beugrott anyához, otthagyott pár cuccot. Ne kezdd.
Ez a „ne kezdd” nála mindig hamarabb előkerült, mint ahogy bennem egyáltalán megfogalmazódhatott volna a kifogás. Kényelmes mondat volt. Rá lehetett csapni bármilyen beszélgetésre, mint fedőt a lábasra: a gőz úgyis talál rést magának, de egy ideig legalább csendesebb a konyha.
Letettem a bögrét az asztalra.
– Ma este kilencig dolgozom. Utána még be kell fejeznem egy jelentést. Nem fogom mások szennyesét mosni.
Gábor a műanyag dobozzal a kezében fordult felém.
– Nóra, ne csinálj már úgy, mintha szégyent hoznék rád. Ez csak mosás, nem hőstett. Bedobod a gépbe, aztán el is felejted.
Olyan könnyedén mondta. Úgy, ahogy azok beszélnek, akik még soha nem rángattak ki csuromvizes paplanhuzatot a dobból, nem teregettek tele egy egész lakást idegen törölközőkkel, és nem szedegettek le a szárítóról olyan zoknikat, amelyeket a saját gazdájuk sem szívesen látna napfényben. Neki a mosás egy gombnyomás volt. Nekem idő, mosópor, víz, hely, két kéz és valaki más szaga a saját fürdőszobámban.
Akkor végül mégis kimostam.
Nem azért, mert beleegyeztem. Hanem abból a fajta fáradtságból, amikor egyszerűbb megcsinálni valamit, mint újra meg újra elmagyarázni, miért nem a te kötelességed. Éjszaka két adagot indítottam el. Reggelre ingek, a függöny, egy idegen konyha törölközői és Erzsébet otthonkája lógtak a fürdőben. A folyosón nyirkos levegő állt. A ruhám, amelyet aznapi megbeszélésre akartam felvenni, a kosárban maradt. Se hely, se idő nem jutott rá.
Gábor elégedetten ment dolgozni. Indulás előtt homlokon csókolt, és odavetette:
– Látod? Nem történt semmi borzasztó.
Néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és először jutott eszembe, hogy az igazán ijesztő dolgok ritkán kiabálással kezdődnek. Sokkal gyakrabban egy olyan mondattal, hogy „nem történt semmi”, amelyet valaki más mond ki helyetted.
Egy hét múlva már négy zsák érkezett.
Gábor péntek este cipelte be őket. Az egyiket az ajtónál hagyta, kettőt bevonszolt a fürdőszobába, a negyediket pedig a szekrény mellé állította, mert az előszobában egyszerűen nem maradt hely. A csomagokból lepedők, törölközők, az unokaöccse gyerekkabátja, Petra melegítőnadrágja és egy csomóra kötött fehér blúz türemkedett elő, mintha valaki a szoba közepén kapta volna le magáról, aztán odahajította volna, anélkül hogy ránézett.
– Ez meg mi?
Nyugodtan kérdeztem, de Gábor így is meghallotta a hangomban azt, ami nem tetszett neki. A válla azonnal megfeszült.
– Anya kért meg. Megint vacakol a gépe.
– És Petra?
– Petrának gyerekei vannak. Neki nehéz.
– Nekem meg munkám van.
– Mindenkinek van munkája, Nóra.
Ezt már más hangon mondta. Nem kérlelőn. Inkább úgy, mint aki rendelkezik valamivel.
Bementem a fürdőbe. A saját ruháim a szennyeskosárban lapultak, a falhoz préselve egy idegen csomagtól. A mosógép tetején ott állt a mosóporos doboz, amelyet előző nap vettem. Gábor magától kibontotta, kérdés nélkül. A mosdó szélén Erzsébet kézírásával egy cetli feküdt: „Fehéret külön. Függönyt centrifuga nélkül. Petra blúzát kézzel.”
Két ujjal emeltem fel a papírt.
– Még használati utasítást is küldött hozzá?
Gábor mögém lépett.
– Nem kell gúnyolódni. Anya csak alapos.
– Az alapos emberek a saját szennyesüket mossák ki.
Élesen kifújta a levegőt.
– Az én családomban ez nem így szokás.
Ekkor fordultam meg.
A fürdőszoba szűk volt. Kettőnk között ott állt a kosár az én ruháimmal, föléjük magasodott az ő rokonságának zsákja, és ez az apró helyiség hirtelen tökéletesen pontos képpé állt össze a házasságunkról. Az én helyemet mások igényei foglalták el. Gábor pedig ott állt előttem, és magyarázta, hogy ennek így kell lennie.