A kislány közben vadul lengette a papírlapot.
— Az óvó néni azt mondta, én rajzoltam a legszebb napocskát az egész csoportban!
— Gyönyörű lett, kicsim — Lilla lehajolt, és puszit nyomott a lánya feje búbjára. Abban a pillanatban mintha egy kevés levegő jutott volna a mellkasába. Ez volt az igazi. Ez a kis kéz, ez a rajz, ez a családnak nevezett törékeny valami. Ezért kellett tartania magát.
Otthon megvacsoráztatta Dórát, aztán a szokásosnál korábban ágyba bújtatta azzal az ürüggyel, hogy másnap korán kell kelni az óvoda miatt. Amikor a lakás végre elcsendesedett, Lilla kiment a konyhába, maga elé tett egy bögre teát, amely lassan teljesen kihűlt, és várta Márkot.
A férje kilenc óra körül érkezett meg. Fáradtnak látszott, ahogy mindig, amikor hosszú napja volt az üzemben. Mérnökként dolgozott, és az utóbbi időben gyakran bent ragadt estig. Az előszobában lerúgta a cipőjét, nagyot sóhajtott, aztán benézett a konyhába.
— Van valami ennivaló? Éhen halok — mondta, és futólag megcsókolta Lilla haját.
— Mindjárt megmelegítem — felelte Lilla, és felállt. Szándékosan a lábasokkal kezdett zörögni, hogy elrejtse a hangjában bujkáló remegést. — Márk… tegnap beszéltél anyáddal telefonon?
— Beszéltem. Miért? — Márk leült az asztalhoz, és fáradt mozdulattal megdörzsölte a szemét.
— Miről volt szó köztetek?
— Semmi különösről. Kérdezte, mi van a munkahelyemen, én meg mondtam, hogy már elegem van ebből az egész projektből, meg hogy a főnök teljesen elszállt magától — vont vállat Márk. — De miért kérdezed ezt ilyen komolyan?
Lilla elé tette a tányért a hajdinával és a fasírttal, majd vele szemben helyet foglalt. Összekulcsolta az ujjait az asztalon.
— Ma véletlenül meghallottam, ahogy anyád Erikának és Nóra néninek azt magyarázza, hogy te állítólag belefáradtál a házasságunkba, és váláson gondolkodsz. Azt is mondta, hogy ha elváltok, akkor nekem itt — körbemutatott a konyhán — már nem lesz maradásom, költöznöm kell.
Márk kezében félúton megállt a villa.
— Mi van? — kérdezett vissza döbbenten. — Ezt meg honnan szedte?
— Pont ezt szeretném én is tudni — Lilla hangja megbicsaklott. — Tényleg mondtál neki olyasmit, hogy eleged van a házasságunkból?
— Lilla, én azt mondtam neki, hogy a munkától vagyok kimerülve. A főnökömtől. Ettől az idióta projekttől. A házasságunk szóba sem került — Márk letette a villát, és figyelmesen ránézett. — Komolyan azt hiszed, hogy panaszkodnék rád anyámnak?
— Már azt sem tudom, mit higgyek — Lilla lesütötte a szemét. — A saját fülemmel hallottam, amikor azt mondta, hogy „Lillának már nem sokáig lesz itt helye”. Pontosan így fogalmazott.
Márk hátradőlt a széken, két tenyerével végigsimított az arcán.
— Ezt ő találta ki. Érted? Abból, hogy elegem van a főnökömből, ő azt csinálta, hogy elegem van a feleségemből. Aztán ehhez hozzágondolta a válást is. Régóta piszkál téged, én is látom.
— Látod, de hallgatsz, én meg szintén hallgatok, mert nem akarok veszekedni vele — mondta Lilla halkan. — Közben meg kiderül, hogy ő már mindent eldöntött helyettünk. Ráadásul a szomszédoknak is elújságolta.
Márk felállt, tett néhány lépést a konyhában, majd megállt az ablaknál.
— Figyelj — szólalt meg végül, még mindig háttal állva. — Holnap beszélünk vele. Együtt. Egyenesen, kerülgetés nélkül. Megmondom neki, hogy semmiféle válást nem tervezek, és hogy hagyja abba a beleavatkozást az életünkbe.
— És a lakás? — kérdezte Lilla. — Azt mondta, hogy a végrendelet szerint ugyan a tiéd, de amíg ő él, ő rendelkezik vele. És ha úgy alakul, engem Dórával együtt kirak innen.
— A lakás papíron is az enyém — ráncolta össze a homlokát Márk. — A nagymamám rám hagyta, két éve le is zártuk az öröklést. Emlékszel, együtt mentünk a közjegyzőhöz.
— Emlékszem — bólintott Lilla. — De úgy tűnik, anyád fejében ez egészen máshogy él.
— Akkor ideje tisztázni vele, mi a valóság — mondta Márk keményen.
Másnap, szombaton Mária a megszokott módon, előzetes telefon nélkül toppant be hozzájuk. Saját kulcsa volt a lakáshoz, és teljesen természetesnek tartotta, hogy akkor jön-megy, amikor akar. Márk aznap direkt korábban elkéredzkedett a munkahelyéről, hogy otthon legyen, mire az anyja megérkezik.
— Anya, ülj le. Beszélnünk kell — mondta, amint Mária átlépte a küszöböt.
Az asszony gyanakodva nézett rájuk, de engedelmesen leült az asztalhoz. Kezeit gondosan maga elé tette, akár egy felelésre váró iskoláslány.
— Mi történt? Dóra beteg?
— Dórával minden rendben, a szomszédban játszik — válaszolta Lilla, és leült Márk mellé.
— Anya, Lilla tegnap elmondta, hogy Erikának és Nóra néninek a válásunkról beszéltél — kezdte Márk minden bevezetés nélkül. — Azt állítottad, hogy én belefáradtam a házasságomba, és válni akarok. Ez nem igaz. Neked azt mondtam, hogy a munkától és a főnökömtől vagyok kimerült. Lilláról és a házasságunkról semmi ilyesmit nem mondtam.
Mária elsápadt, de hamar összeszedte magát. Jellegzetes mozdulatával megigazította a blúza gallérját.
— De hát te magad mondtad, hogy elfáradtál — kezdett védekezni. — Én csak arra gondoltam…
— Arra gondoltál, aztán továbbköltötted — vágott közbe Márk. — És nemcsak magadban gondoltad tovább, hanem a szomszédoknak is előadtad, hogy Lilla hamarosan nem fog itt lakni, meg hogy te rendelkezel a lakással. Miközben pontosan tudod, hogy ez a lakás már rég az én nevemen van.
— Tudom, tudom — bólogatott gyorsan Mária. — De én az anyád vagyok, aggódom érted…
— Az aggódás az lenne, ha megkérdeznéd, minden rendben van-e velünk — szólalt meg Lilla, először a beszélgetés során, a hangja mégis határozott volt. — Nem pedig az, hogy eldöntöd helyettem és Márk helyett, hol élhetek, és hol nem. Arról nem is beszélve, hogy mindezt idegenekkel tárgyalod ki, mintha valami tárgy lennék, amit bármikor ki lehet dobni.
— Lilla, te ezt túlságosan felfújod — próbált enyhíteni Mária.
— Anya — vette vissza a szót Márk —, ha még egyszer megengeded magadnak, hogy kívülállókkal tárgyald a házasságunkat, vagy helyettünk dönts arról, hol élünk, lecserélem a zárat olyanra, amihez nem lesz kulcsod. És akkor majd máshol találkozunk, nem itt.
Mária levegő után kapott, és a mellkasához szorította a kezét.
— Fenyegetsz engem? A saját anyádat?
— Határokat húzok — felelte Márk nyugodtan. — Te az anyám vagy, szeretlek és tisztellek. De ez a lakás az enyém, Lilláé és Dóráé. Hogy hogyan élünk benne, azt mi döntjük el, nem te.
Aznap a beszélgetés Mária könnyeivel, egy becsapódó ajtóval és egy órával későbbi bocsánatkérő telefonhívással zárult. Mária képes volt gyorsan lehiggadni, ha rájött, hogy túl messzire ment. Lilla elfogadta a bocsánatkérést, de visszafogottan és illúziók nélkül. Pontosan érezte, hogy ez nem a történet vége, legfeljebb egy rövid csend a következő vihar előtt.
És igaza lett. Egy hónappal később, az ősz elején az egész ügy egészen váratlan fordulatot vett.
Egy telefonhívással kezdődött. Lilla egyedül volt otthon: Márk egyhetes kiküldetésre utazott, Dóra pedig óvodában volt. Ekkor szólalt meg a mobilja egy ismeretlen számról.
— Jó napot kívánok, a Garancia Közjegyzői Irodából telefonálok — hallatszott egy udvarias női hang. — Márk úrral szeretnék beszélni.
— Most nincs itthon, kiküldetésben van — válaszolta Lilla, és azonnal éber lett. — A felesége vagyok. Átadhatok neki valamit?
— Tudja, nálunk szerepel egy előjegyzés — kezdte a nő.