— péntekre, egy meghatalmazás módosítására, pontosabban ingatlan feletti rendelkezési jogra vonatkozó okirat előkészítésére — folytatta a nő. — A kérelmet Mária asszony adta le, ha jól látom, az ön anyósa. A tulajdonos megerősítésére lenne szükségünk, mert az érintett lakás Márk úr nevén szerepel.
Lilla úgy érezte, mintha hirtelen jeges vízzel öntötték volna nyakon.
— Elnézést, milyen meghatalmazásról beszél? — kérdezte vissza, miközben minden erejével azon volt, hogy a hangja nyugodt maradjon.
— Teljes körű meghatalmazásról, amely feljogosítaná a meghatalmazottat az ingatlan feletti rendelkezésre. A cím… — a nő bemondta az ő lakcímüket —, és az okirat kiterjedne adásvételre, ajándékozásra, valamint egyéb jogügyletekre is. A kérelmező azt jelezte, hogy erre arra az esetre volna szükség, ha a tulajdonos, vagyis Márk úr, egészségi állapota vagy más körülmény miatt huzamosabb ideig nem lenne elérhető.
Lilla arcából kifutott a vér.
— Márk személyes beleegyezése nélkül ilyet egyáltalán el lehet intézni? — kérdezte, és szinte görcsösen figyelt rá, hogy ne remegjen meg a hangja.
— Természetesen nem — felelte a közjegyző. — Meghatalmazást kizárólag maga a tulajdonos adhat, önkéntesen és személyes megjelenés mellett. Az anyósa behozott néhány iratot, és azt kérte, hogy készítsünk elő mindent, hogy Márk úrnak már csak alá kelljen írnia, amikor bejön. Azt mondta, hogy a fia tud az egészről, és hamarosan megjelenik az aláírás miatt.
— Nem tud róla — jelentette ki Lilla határozottan. — Kiküldetésben van, semmiféle meghatalmazásról nem hallott, és biztos vagyok benne, hogy ilyesmit sem aláírni, sem kezdeményezni nem akarna.
A vonal túlsó végén kellemetlen csend támadt.
— Értem — szólalt meg végül a nő. — Akkor a pénteki időpontot a körülmények tisztázásáig törlöm. Kérem, mondja meg Márk úrnak, hogy ha szeretné rendezni a helyzetet, személyesen vegye fel velünk a kapcsolatot.
Lilla letette a telefont, aztán percekig mozdulatlanul ült, tekintetét egyetlen pontra szegezve. Teljes körű meghatalmazás. Eladásra. Ajándékozásra. Arra az esetre, ha a tulajdonos „egészségügyi okból hosszabb ideig nem lenne elérhető”. Rossz előérzet szorította össze a gyomrát. Vajon Mária tényleg végiggondolt egy olyan lehetőséget, amelyben Márk magatehetetlenné válik, eltűnik vagy akadályoztatva lesz, és akkor majd ő dönt a lakás sorsáról?
Nem várt tovább, azonnal felhívta a férjét.
— Márk, azt hiszem, nagyon csúnya hírem van — mondta, amint a férfi felvette.
Szóról szóra elmesélte neki a közjegyzővel folytatott beszélgetést. Márk olyan sokáig hallgatott, hogy Lilla végül megkérdezte, ott van-e még.
— Igen, hallom — felelte végre tompa hangon. — Lilla, ez már minden határon túlmegy. Egy meghatalmazás a lakás eladására az én tudtom nélkül? Ez már nem az, hogy „anya aggódik”. Ez kísérlet arra, hogy valaki rátegye a kezét más tulajdonára.
— Mit csináljunk? — kérdezte Lilla halkan.
— Hazajövök korábban — vágta rá Márk. — Holnapra veszek jegyet. Ezt személyesen fogjuk tisztázni.
Márk végül két nappal a tervezett időpont előtt érkezett vissza a kiküldetésből. Komor volt, feszült, de a tekintetében olyan elszántság ült, amelyet Lilla ritkán látott rajta. Első útja a közjegyzői irodába vezetett, magával vitte a lakásra vonatkozó összes papírt. Lilla otthon maradt, de egész este nem találta a helyét. Hol az ablakhoz lépett, hol visszament a konyhába, majd újra kinézett az utcára, várva, mikor gördül be Márk autója.
Későn jött haza. Az arca merev volt, szinte kővé dermedt.
— Mi történt? — kérdezte Lilla, alighogy a férje belépett az ajtón.
— A közjegyző megerősítette, hogy anya valóban bent járt náluk — mondta Márk, és fáradtan lerogyott az előszobai székre. — Vitt magával egy régi tulajdoni iratmásolatot. Még abból az időből, amikor a lakás papíron nagymama nevén volt, az öröklési ügy lezárása előtt. Valószínűleg azt hitte, hogy azok az adatok még használhatók, és nem számolt azzal, hogy a közjegyző a jelenlegi nyilvántartást is ellenőrzi.
— Vagyis elavult papírokkal próbált előkészíttetni egy olyan meghatalmazást, amellyel rendelkezhetett volna a lakás felett? — kérdezte Lilla, bár a választ már kimondatlanul is tudta.
— Nagyon úgy néz ki — bólintott Márk. — És ami a legrosszabb: a közjegyző szerint anya azt mondta, hogy „a fia mindjárt bemegy aláírni”. Vagy arra számított, hogy valahogy rávesz engem, vagy… — elhallgatott egy pillanatra —, vagy azt tervezte, hogy valamiképpen megoldja nélkülem is. Aláírást hamisít, vagy talál valami kiskaput.
Lillának eszébe jutott a munkája a földhivatalnál, az a rengeteg ügy, amelyben ingatlanokkal kapcsolatos visszaélések kerültek eléjük. Látta már, mire képesek emberek, ha lakásról, örökségről, pénzről van szó. A gyomra összerándult attól, mennyire ismerős volt a minta — csak most nem egy idegen akta feküdt előtte, hanem az ő családjukról volt szó.
— Márk, én nap mint nap látok hasonló történeteket — mondta csendesen. — Az ilyenek általában annak végződnek rosszul, akitől el akarják venni a vagyonát. Nagyon komolyan beszélnünk kell anyáddal. És szerintem ügyvédhez is fordulnunk kellene, hogy hivatalosan bebiztosítsuk a lakást. Például olyan korlátozást kérni, hogy személyes jelenléted és saját aláírásod nélkül semmilyen ügyletet ne lehessen átvezetni.
— Egyetértek — mondta Márk. — De előbb beszélek anyámmal. A saját szájából akarom hallani, miért volt erre szüksége.
Másnap együtt mentek el Máriához. Dórát a szomszédasszonyra bízták, mert egyikük sem akarta, hogy a kislány tanúja legyen annak, ami várhatóan következik. Mária gyanakvó arccal nyitott ajtót. Látszott rajta, hogy már sejti: kiderült, amit megpróbált titokban tartani.
— Anya — kezdte Márk, amint beléptek a lakásba —, felhívott a Garancia Közjegyzői Iroda. Elmondták, hogy meghatalmazást akartál készíttetni a lakásom feletti rendelkezésre. Szeretném, ha most elmagyaráznád, mi folyik itt.
Mária elsápadt, de igyekezett tartani magát.
— Mit kell ezen magyarázni? — vonta fel az állát. — Az életben bármi megtörténhet. Baleset, betegség, akármi. Ha veled történik valami, a lakás meg ott marad gazda nélkül, se eladni, se intézni nem lehet semmit. Én csak előre gondolkodtam. Értetek tettem, legfőképpen az unokámért.
— Anya — szólt rá Márk keményen —, a lakás nem marad „gazda nélkül”. Van feleségem, és vannak törvényes örököseim: Lilla és Dóra. Ha velem bármi történne, ők rendelkeznének a vagyonommal a jogszabályok szerint. Nincs szükségem arra, hogy te kapj teljes körű meghatalmazást, főleg nem eladási és ajándékozási joggal.
— Te ezt nem érted — remegett meg Mária hangja. — És ha Lilla kitalál valamit? Elválik tőled, hozzámenne valaki máshoz, aztán a gyereken keresztül szépen ráteszi a kezét a lakásra. Én csak biztosra akartam menni, hogy az ingatlan a mi családunkban maradjon, ne kerüljön idegen kézbe.
Lilla némán állt, és hallgatta ezeket a szavakat. Belül valami végleg elszakadt benne. Hirtelen minden a helyére került: Mária szemében ő soha nem volt valódi családtag, nem volt a fia társa, nem volt az unokája anyja — csupán átmeneti akadály, veszélyforrás egy olyan vagyonra nézve, amelyet az asszony mindenáron meg akart óvni, akár a saját fia megtévesztése árán is.