Lilla éppen az erkély kövét mosta fel, a virágmintás függöny mögé húzódva, amikor az anyósa belépett a nappaliba, és odavetette:
— Hát, Lillának már nem sok ideje van hátra ebben a lakásban.
A rongy megállt Lilla kezében. A vödör pereméről vízcseppek hullottak a járólapra — kopp, kopp —, és ez a hang hirtelen olyan élesen hasított a fülébe, mintha valaki szándékosan feltekerte volna neki a zajt. A sűrű, lenvászonból varrt, apró virágos függöny mögött fülledt volt a levegő. Klórszag keveredett mandarinhéj illatával; reggel az ablakpárkányon pucolta a gyümölcsöt, a héjak pedig még mindig ott száradtak egy kistányéron. Lilla mozdulatlanná dermedt. Még levegőt venni sem mert, attól tartott, hogy megnyikordul alatta a padló.
A nappaliból csészék csilingelése hallatszott. Vendégek érkeztek: Erika néni és a szomszéd, Nóra néni. Az anyósa hívta át őket teázni az unoka születésnapja alkalmából, bár Lilla kislánya, Dóra valójában az óvodában ünnepelt, az óvónővel és egy mesefigurás tortával.
— Mária, ezt hogy érti? — kérdezte vissza Erika néni, miközben a hangok alapján cukrot kevergetett a teájában. — Hová menne Lilla?
— Oda, ahová kell — mondta az anyósa különös élvezettel. — Márk tegnap felhívott. Azt mondta, elege van. Gondolkodik.
— A váláson gondolkodik? — szisszent fel Nóra néni.
— Hát mi máson? Három éve házasok, de nyugalom egy percig sincs mellette. Egyszer a lakást kell felújítani neki, máskor tengeri nyaralást akar, aztán meg kitalálja, hogy depressziós. Fiatal, egészséges nő, de rendesen dolgozni nem dolgozik, csak azokat a kis történeteit írogatja az internetre aprópénzért.
Lilla a függöny mögött állt, és olyan forróság öntötte el az arcát, mintha a sütő ajtajába hajolt volna. A kezében tartott rongy hirtelen elnehezedett, mintha ólmot szívott volna magába.
— Ha így van, hát elválnak — jegyezte meg Erika néni józan hangon. — Megesik az ilyesmi.
— És a lakás kinek a nevén van? — kérdezte Nóra néni gyakorlatiasan. A hangjából ki lehetett hallani, hogy előrébb hajolt, mert a téma igazán felkeltette az érdeklődését.
— Épp ez a lényeg — halkította le a hangját Mária, de Lilla, az erkély sarkába préselődve, így is minden szavát tisztán hallotta, mintha hangszórón át beszélnének hozzá. — Anyám, Isten nyugosztalja, ezt a lakást Márkra hagyta. De amíg én élek, itt én döntöm el, mi legyen. Így határoztam. Ha Márk elválik, Lillának itt semmi keresnivalója nem lesz. Menjen a lányával az anyjához, annak úgyis üresen áll az egyszobása.
— És a gyerek? — kérdezte Erika néni, most már kevésbé határozottan.
— Mi lenne vele? Márk majd látogatja, nem vagyok én szörnyeteg. De hogy Lilla itt lakjon tovább, arról szó sem lehet. Ezt már végleg eldöntöttem. Elég volt abból, hogy három éve a nyakamon él. Főzni csak hébe-hóba főz, takarítani is úgy takarít, ahogy sikerül, közben meg még ő akarja megmondani, mihez van joga. Nem sokáig marad már itt, ezt biztosra vehetitek.
Lilla leült az erkélyajtó melletti alacsony sámlira, mert a lábai egyszerre erőtlenek lettek. A fejében egyetlen szó visszhangzott, váratlanul és kegyetlenül: nem sokáig. Nem azt mondta az anyósa, hogy „elköltözik”, nem azt, hogy „elmegy innen”, hanem azt, hogy nem sokáig van hátra neki. A megfogalmazás valami mélyen ülő, babonás félelmet karcolt meg benne, és egy pillanatra egészen valóságos, testi rémület futott végig rajta. Megrázta a fejét, hogy elűzze ezt az ostoba gondolatot. Persze, Mária a válásra és a költözésre célzott, nem valami sötétebbre. Mégis maradt utána valami nyúlós, kellemetlen érzés, mint a kiömlött méz, amelyet nem lehet teljesen feltörölni.
A rongy kicsúszott az ujjai közül, és nedves csattanással a csempére esett. A nappaliban az anyósa hirtelen elhallgatott.
— Halkabban — sziszegte a vendégeknek. — Azt hiszem, Lilla itthon van.
— De mintha az előbb a konyhában csörömpölt volna — súgta Nóra néni.
— Ki tudja, hol van. Megnézem.
Lilla felpattant, lázasan a felmosó után kapott, és kapkodó mozdulatokkal húzni kezdte a kövön, mintha egyetlen pillanatra sem hagyta volna abba a munkát. A függöny meglebbent, Mária pedig bekukkantott az erkélyre.
— Mit piszmogsz itt ennyi ideig? — kérdezte. Az arca teljesen nyugodt volt, mintha az imént nem éppen a menye sorsáról ítélkezett volna tea mellett.
— Felmosok — felelte Lilla egyenletes hangon, anélkül hogy felnézett volna. — Dóra mindig itt rajzol a krétáival, minden csupa folt.
— Ja — nyújtotta el Mária, és láthatóan elvesztette az érdeklődését. Visszament a szobába.
Lilla újra leereszkedett a kis sámlira, és hosszú percekig csak a szappanos víz csíkjait bámulta a padlón. Az erkély ablakán túl a ház udvara élte megszokott életét: valahol labda pattogott, gyerekek nevettek, egy kutya ugatott. Odakint minden haladt tovább a maga rendje szerint, benne viszont mintha jéggé fagyott volna minden.
Elővette a telefonját, hogy írjon a férjének: „Márk, gyere haza minél hamarabb, beszélnünk kell.” Az ujja már a képernyő fölött lebegett, aztán mégsem küldte el az üzenetet. Mit mondana neki? Hogy kihallgatta, amint az anyja a szomszédokkal a válásukat tárgyalja? És ha Márk visszakérdez, mit keresett a függöny mögött, miért hallgatózott? Azt felelné, hogy véletlenül hallotta meg. Ami egyébként igaz is volt.
Végül visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, megtörölte a kezét a kötényébe, és kilépett a függöny mögül, igyekezve úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. A vendégek már búcsúzkodtak, az előszobában kabátot húztak.
— Lillácska, miért vagy ilyen sápadt? — kérdezte Erika néni együttérzően, miközben begombolta a kabátját.
— Megfájdult a fejem — hazudta Lilla. — Nagyon fullasztó itt a levegő.
— Kímélhetnéd magad egy kicsit ezzel a takarítással — csóválta meg a fejét Nóra néni. — Egyáltalán nem vigyázol magadra.
Amikor az ajtó becsukódott a vendégek mögött, Mária visszatért a konyhába. Lilla némán állt a mosogatónál, és a csészéket öblítette.
— Ma te mész Dóráért az óvodába, vagy menjek én? — kérdezte az anyósa hétköznapi hangon, mintha egy órával korábban nem mondott volna ítéletet a házasságuk fölött.
— Én megyek érte — válaszolta Lilla halkan.
— Jól van. Nekem amúgy is megint fáj az ízületem, nincs kedvem gyalogolni.
Lilla elmosta az utolsó csészét, megtörölte a kezét a konyharuhába, aztán végre egyenesen az anyósára nézett.
— Mária, Márk tényleg felhívta tegnap? Tényleg azt mondta, hogy elfáradt?
Az asszony arca egy pillanatra megrezzent, de gyorsan összeszedte magát.
— Felhívott, igen. Miért, egy fiú már az anyját sem hívhatja fel?
— Dehogynem — mondta Lilla. — Csak szeretném tudni, pontosan mit mondott.
— Azt, amit a kimerült férfiak ilyenkor mondani szoktak — felelte kitérően Mária, majd kilépett a konyhából, Lillát pedig otthagyta a mosatlan edények maradékával és a mellkasában egyre szorosabbra húzódó csomóval.
Lilla gépiesen befejezte a mosogatást. Letörölte a pultot, levette a kötényét, de közben végig ugyanaz a gondolat járt a fejében: ma este beszélnie kell Márkkal. Nyíltan, kerülőutak nélkül. Nem fog némán várakozni, miközben a háta mögött döntik el a jövőjét, mintha csak egy bútordarab volna, amelyet bármikor ki lehet vinni a lakásból.
Fél hatkor ment el Dóráért az óvodába. A kislány egy rajzzal rohant felé: rózsaszínnel és sárgával három alakot firkált a papírra — anyát, apát és saját magát —, akik kézen fogva álltak egy hatalmas nap alatt.
— Ezek mi vagyunk! — jelentette ki Dóra büszkén.