Kinga ekkor közelebb hajolt Mónika asszonyhoz, és valamit a fülébe súgott. Az asszony azonban elhúzódott tőle.
A bíró sorra átnézte a benyújtott iratokat: a számlákat, az ablakcsere szerződését, a nyugtákat, valamint azokat a fotókat, amelyeket Eszter még a telefonjában talált a lakás felújítás előtti és utáni állapotáról.
Kinga végül nem bírta tovább.
– Tisztelt bíróság, ő ingyen lakott abban a lakásban. A felújítás volt a lakhatás ellenértéke.
A bíró felnézett rá.
– Ön a lakás tulajdonosa?
– Nem, de…
– Akkor az ön véleménye a jogvita érdemét illetően nem bír jelentőséggel.
Kinga elhallgatott. Eszter emlékei szerint ez volt az első eset, hogy ilyesmi megtörtént.
A bíróság részben helyt adott a keresetnek. Egymillió-kétszáznegyvenezer forintot ítéltek meg. Az apróbb javításokat és a csaptelepet a bíró nem vette figyelembe, mert ezekre nem volt külön megállapodás. A csövek, az ablakok, a mosógép és a tapétázás költségeit viszont elfogadta.
Mónika asszonynak három hónapon belül kellett kifizetnie az egymillió-kétszáznegyvenezer forintot.
Csakhogy a történet nem a tárgyalóteremben ért véget.
Hanem az anyakönyvi hivatalban.
Novemberben Eszter és Péter megjelentek, hogy átvegyék a házasság felbontását igazoló okiratot. Az ügyintézés egyszerű volt: odalépni az ablakhoz, bemutatni a személyi igazolványt, aláírni, majd átvenni a papírt.
Péter mellette állt. Nem szólt semmit. A kezeit a kabátja zsebébe mélyesztette.
Eszter írt alá először. Nyugodt, egyenes vonalú aláírást tett a megfelelő helyre, aztán átvette a saját példányát.
Péter is aláírt, majd ő is megkapta a dokumentumát.
Amikor kiléptek az épület elé, hideg novemberi levegő csapta meg őket. A fák már kopaszon álltak, a levelek régen lehullottak. Eszter betette az iratot a táskájába.
– Mondd meg Kingának – szólalt meg –, hogy az élősködő kijelentkezett. Hivatalosan is.
Péter nem válaszolt. Csak bólintott.
Ott maradt az anyakönyvi hivatal lépcsőjén, és addig nézett Eszter után, amíg az el nem ért a megállóig, fel nem szállt a buszra, és el nem tűnt az utcában.
Lilla az első két hétben minden este megkérdezte, mikor jön apa. Később már csak kétnaponta hozta szóba. Aztán hetente egyszer. Eszter mindig ugyanazt mondta neki:
– Apa szeret téged. Találkozni fogtok.
Péter szombatonként vitte el Lillát, és este hatra mindig visszahozta. A gyerektartást minden hónap huszonötödikén utalta Eszter számlájára.
Mónika asszony decemberben hatszázezer forintot fizetett. A fennmaradó hatszáznegyvenezer forintot februárban küldte át, közvetlenül a határidő lejárta előtt.
Kinga egyszer sem telefonált. Nem kért bocsánatot, de veszekedni sem akart. Egyszerűen eltűnt Eszter életéből.
Eszter pedig nem hiányolta.
Márciusban, pontosan egy évvel azután, hogy Mónika asszony bejelentette a lakás eladását, Eszter befizette az önrészt egy új építésű, egyszobás lakásra. Az ítéletből kapott egymillió-kétszáznegyvenezer forintot, a megtakarításából pedig még egymillió-nyolcvanezret tett hozzá. A többit tizenöt évre felvett lakáshitel fedezte.
A lakás a negyedik emeleten volt, déli fekvésű erkéllyel. Lilla végigszaladt az üres szobákon, és nevetve kiáltotta:
– Anya, itt visszhangzik!
Eszter az ablaknál állt. A kezében az adásvételi szerződést tartotta. Az ő nevére szólt. Csakis az övére.
Arra gondolt, hogy venni kell majd egy mosógépet.
És ezúttal a számlát már nem muszáj eltennie.
Ha valaki más lakásában él, és a saját pénzéből költ felújításra, egy dolgot jobb, ha észben tart.
A számlákat meg kell őrizni. Nem azért, mert az ember háborúra készül. Hanem mert az élet kiszámíthatatlan, és egyszer még egy tizenkétezer forintos csaptelepről szóló blokk is bizonyítékká válhat.
Érdemes lefotózni a lakást a munkák előtt és után. A másolatokat jó felhőben is tárolni. Ha valamit utalással fizetünk, a közleménybe pontosan bele kell írni, mire megy a pénz: „ablakbeépítés díja szerződés alapján”, nem csak annyit, hogy „utalás”.
És ha valaki élősködőnek nevez, nem érdemes vitatkozni vele.
Számolni kell.