– Hogyhogy elköltöztetek? Miért?
– Mert az édesanyád eladja a lakást. Így is, úgy is mennünk kellett volna.
– De kereshettünk volna együtt albérletet!
– Kereshettünk volna – felelte Eszter csendesen. – Csakhogy előbb ki akarom találni, akarok-e még veled közös életet.
Péter a vonal túlsó végén elhallgatott. Ez volt az első olyan némasága, amelynek később komoly ára lett.
Kinga Mónika asszonytól értesült arról, hogy Eszter és Lilla külön költöztek. Nem bírta magában tartani a véleményét. Üzenetet küldött Péternek, ő pedig később megmutatta Eszternek, amikor egy szatyor élelmiszerrel és bűnbánó arccal megjelent a Déli utcai albérletben.
Az üzenet így szólt: „Na tessék, a potyautas magától lelépett. Én megmondtam. Elviszi Lillát, téged meg faképnél hagy. Anyának mondd meg, hogy az eladásból befolyó pénzt ne ossza háromfelé. Ketten vagyunk.”
Eszter végigolvasta, aztán visszaadta a telefont.
– Írtál neki valamit?
– Még nem.
– Akkor ne is írj.
Nem fűzött hozzá magyarázatot. Már pontosan tudta, mi lesz a következő lépése.
Mónika asszony április végén adta el a lakást. Tizenkétmillió-nyolcszázezer forintért. Az összeg az ő bankszámlájára érkezett.
Májusban meghívta Pétert és Kingát a hétvégi házba, hogy megbeszéljék, miként osztja szét a pénzt. Esztert természetesen nem hívták.
Péter utólag mesélte el neki. Mónika asszony hatmillió-négyszázezer forintot meg akart tartani magának, hogy rendbe hozassa és szigeteltesse a nyaralót. A maradékot két egyenlő részre szánta: hárommillió-kétszázezer Péternek, ugyanennyi Kingának.
Kinga akkor csak ennyit mondott:
– Arra figyelj, hogy Peti egy fillért se adjon abból annak a nőnek. Ez a mi családi pénzünk. Ő idegen.
Péter nem szólt semmit.
Megint hallgatott.
Eszter júniusban beadta a válókeresetet.
Péter először el sem hitte. Aznap este megjelent a Déli utcában, és az ajtóban állva kérdezte:
– Kinga miatt? Egyetlen mondat miatt?
– Nem egy mondat miatt, Péter – válaszolta Eszter fáradtan. – Hanem azért, mert minden alkalommal csöndben maradtál, amikor ilyesmit mondott. Azért, mert akkor sem álltál ki mellettem, amikor az anyád előtt idegennek nevezett. És azért is, mert egyszer sem mondtad ki: ő a feleségem, a gyerekem anyja, és majdnem egymillió-hétszázezer forintot tett bele a ti lakásotokba.
Péter leereszkedett a konyhai hokedlire.
– Miféle egymillió-hétszázezer?
– Pontosan egymillió-hétszáztizenkétezer forint. Csövek. Ablakok. Mosógép. Tapéta. Fürdőszoba. Zár. Csaptelep. Mindenről megvan a számla.
Úgy nézett rá, mintha akkor látná először igazán.
– Te ezeket mind eltetted?
– Könyvelő vagyok, Péter. Én mindent elteszek.
A válópert szeptemberre tűzték ki. Vagyonmegosztási vita nemigen volt, mert közös tulajdonuk alig akadt. A lakás nem az övék volt. Autójuk nem volt. Közös hitelt sem vettek fel. Lilla Eszternél maradt, Péter pedig ebbe nem kötött bele.
Eszter azonban külön keresetet nyújtott be Mónika asszony ellen. Nem a lakás árából kért részt, hanem jogalap nélküli gazdagodás címén követelte vissza azt, amit más tulajdonában álló ingatlanra költött: egymillió-hétszáztizenkétezer forintot, számlákkal, szerződésekkel és befizetési bizonylatokkal alátámasztva.
Az ügyvéd előre figyelmeztette: a bíróság csökkentheti az összeget, sőt egy részét el is utasíthatja. De a papírok rendezettek és erősek voltak.
Amikor Mónika asszony megtudta, hogy Eszter beperelte, azonnal felhívta Pétert.
– Ez most komoly? Tényleg bíróságra visz engem?
– Anya, három éven át a saját pénzéből újítgatta a te lakásodat. Te is tudtad.
– Én nem kértem rá!
– De nem is tiltakoztál. Kinga sem tiltakozott, amikor az új csövekből végre rendesen jött a meleg víz.
Ez volt az első alkalom, hogy Péter nem maradt néma. Csakhogy addigra már késő volt.
A tárgyalást októberben tartották. Eszter az ügyvédjével érkezett. Mónika asszony Kingát vitte magával.
Kinga merev háttal ült a teremben, összeszorított szájjal. Amikor a bíró elkezdte ismertetni az iratokat, az arca egyre feszültebbé vált.