A másik számláról Péternek sejtelme sem volt.
A harmadik dolog pedig az iratok gyűjtése volt. Eszter elrakta a csövekről, az ablakokról, a mosógépről és a tapétáról szóló blokkokat. Megőrizte az ablakos mesterrel kötött szerződést is, meg azokat a közüzemi csekkeket, amelyeket ő fizetett be azokban a hónapokban, amikor Péternek „kiment a fejéből”. Minden ugyanabban a dobozban pihent a felső szekrény mélyén.
Nem háborúra készült. Csak arra, hogy ha egyszer valaki azt mondja neki: menjen el, akkor legyen hová mennie.
Kinga ez idő alatt még négyszer nevezte őt eltartottnak. Eszter számolta.
Egyszer Mónika asszony szomszédasszonya előtt.
Egyszer az óvónő jelenlétében, amikor Kinga ment Lilláért az óvodába Eszter helyett.
Egyszer telefonon, de olyan hangerővel, hogy Eszter biztosan meghallja.
És egyszer Lilla előtt. A kislány akkor két és fél éves volt. Kinga leguggolt elé, megsimította az arcát, és negédes hangon azt mondta:
– Te aztán szép kislány vagy. Hála az égnek, nem az anyádra ütöttél.
Lilla nem értette. Eszter viszont mindent értett.
A fordulat márciusban következett be, amikor Lilla hároméves lett.
Mónika asszony egyik este közölte, hogy el akarja adni a Bartók Béla úti lakást. Jó ajánlatot kapott érte: tizenkétmillió-nyolcszázezer forintot. Azt tervezte, hogy végleg kiköltözik a hétvégi házába, leszigetelteti, rendbe hozatja, és onnantól egész évben ott él majd.
– Nektek Péterrel keresnetek kell valami saját megoldást – mondta vacsora közben. Nem volt benne rosszindulat. Úgy hangzott, mintha csak egy tényt közölne.
Péter elsápadt.
– Anya, de hát mi itt lakunk. Lilla óvodája is a túloldalon van.
– Tudom, fiam. De ez az én lakásom. Harminc évig fizettem érte.
Eszter nem szólt. Belül különös csendet érzett. Tisztát, hideget, világosat.
Másnap felhívott egy ügyvédet. Nem azért, hogy pereskedjen. Csak tanácsot kért. Megkérdezte, járhat-e neki kártérítés a felújítás miatt, ha az ingatlan nem az övé, de a pénzt ő tette bele. Az ügyvéd azt felelte, hogy számlákkal, szerződésekkel és fizetési igazolásokkal lehet próbálkozni, jogalap nélküli gazdagodás címén. Biztos eredményt nem ígért, de esélyt igen.
Eszter megköszönte, majd letette a telefont.
Nem állt szándékában bíróságra menni Mónika asszonnyal szemben. De attól a naptól kezdve pontosan tudta, hogy a felső szekrényben őrzött doboz nem egyszerű óvatosság volt.
Kinga a lakás eladásáról szinte azonnal értesült, és a maga módján reagált.
Felhívta Pétert, és ezt mondta:
– Anya eladja a lakást. A pénzt majd elosztja köztünk. Csak arra vigyázz, hogy a tiéd ne kezdjen követelőzni. Egy fillért sem tett bele abba a lakásba.
Péter később elmesélte ezt Eszternek. Talán azt hitte, a felesége most is hallgatni fog. Ahogy máskor.
– Egy fillért sem? – kérdezte Eszter halkan.
– Hát… Kinga így gondolja.
– És te?
Péter egy ideig nem válaszolt.
– Szerintem mi család vagyunk, és majd megoldjuk valahogy.
Eszter bólintott. De még azon az estén elővette a dobozt a szekrény tetejéről. Sorra átnézte a blokkokat és számlákat. Három év alatt összesen egymillió-hétszáztizenkétezer forint ment el olyan dolgokra, amelyek a lakásban maradtak: csövek, ablakok, mosógép, tapéta, apróbb fürdőszobai javítások, csaptelepcsere, új zár a bejárati ajtón.
Minden egyes papírt lefotózott, aztán feltöltötte a képeket a felhőbe.
Két héttel később Mónika asszony talált vevőt. Az adásvételt áprilisra tűzték ki. Eszternek és Péternek ki kellett jelentkezniük a lakásból.
Eszter egyedül ment el a kormányablakba. Kijelentkezett. Lillát a saját új címére íratta. Talált egy egyszobás albérletet a Déli utcában havi hetvenkétezer forintért. Kifizette az első és az utolsó havi díjat. A holmikat két nap alatt átvitte, amíg Péter dolgozott.
Péter üres lakásba érkezett haza.
Azonnal telefonált.
– Eszter, hol vagy?
– A Déli utcában. Lillával elköltöztünk.