Eszter először az anyósa konyhájában hallotta ezt a szót, amikor Lilla még csak nyolc hónapos volt.
Kinga, Péter húga az ablak mellett ült, mandarint hámozott, és a barátnőjével telefonált. Nem halkan, nem félrevonulva, hanem úgy, hogy az egész lakás hallja.
– Ugyan már, miféle feleség ő? Csak egy megtűrt eltartott a gyerek mellett. Péter is csak sajnálatból tartja maga mellett, mert Lilla még kicsi. Különben már rég elrendezte volna a dolgot.
Eszter a folyosón állt, kezében a cumisüveggel. Lilla a vállán szuszogott. Mónika, az anyósa három méterre Kingától mosogatott, de még csak hátra sem fordult.
Senki sem fordult hátra.
Eszter akkor némán elment a konyha előtt, felment a szobába, és leült az ágy szélére. Lilla közben elaludt. A cumisüveg pedig úgy maradt, hidegen, a kezében.
Nem sírt. Csak ült mozdulatlanul, és hallgatta, ahogy odalent Kinga nevet.
Péter este kilenc körül ért haza a munkából. Eszter nem szólt neki semmit. Nem azért, mert félt a veszekedéstől. Egyszerűen pontosan tudta, mi következne. Péter azt mondaná: „Kinga hülyeségeket beszél, ne törődj vele.” Mónika pedig hozzátenné: „Nem úgy értette.” Aztán egy hét múlva minden kezdődne elölről.
Eszter a szülés előtt könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél. A fizetése nagyjából száznyolcvannégyezer forint volt. Nem számított nagy összegnek, de a sajátja volt. A lakás, ahol éltek, Mónika tulajdonában állt: egy kétszobás, régi panel a Bartók Béla úton. Az anyósa tavasztól novemberig többnyire a balatoni nyaralóban lakott, télre pedig hol hozzájuk, hol Kingáékhoz költözött. Péter fizette a rezsit, és úgy vélte, ezért gyakorlatilag ingyen laknak.
Eszter egészen másképp látta. Két év alatt saját megtakarításából kicseréltette a csöveket, vett egy mosógépet, újratapétázta a gyerekszobát, és műanyag ablakokat rakatott a nappaliba. Minden számlát eltett egy cipősdobozba, fent a szekrény tetején. Nem készült arra, hogy egyszer bizonygatnia kelljen bármit is. Egyszerűen ilyen volt: mindent megőrzött.
De az „eltartott” szót nem felejtette el.
Másodszor Kinga már Péter jelenlétében mondta ki.
Lilla első születésnapját ünnepelték. Az asztalnál ott ült Mónika, Kinga a férjével, Andrással, Péter és Eszter. Lilla az etetőszékben ült, és egy darab süteményt piszkált az ujjaival.
Kinga egy gravírozott ezüstkanalat hozott ajándékba, majd félmosollyal megjegyezte:
– Legalább lesz valami, ami tényleg a gyereké. Ha már az anyjának se háza, se hazája.
András halkan felhorkant. Mónika nem szólt semmit. Péter Eszterre nézett, aztán gyorsan félrekapta a tekintetét.
Eszter átvette a kanalat, megköszönte, és betette a fiókba.
Este, miután a vendégek elmentek, megkérdezte Pétert:
– Hallottad, mit mondott a húgod?
– Hallottam. Kinga csak jártatja a száját. Ne vedd magadra.
– Nem veszem. De legalább egyszer válaszolhattál volna neki.
– És mit mondjak? Megsértődik, anya melléáll, aztán kitör a cirkusz. Neked hiányzik ez?
Eszter ekkor két dolgot értett meg. Az egyik az volt, hogy Péter soha nem fog összeveszni a húgával miatta. A másik, hogy ő abban a pillanatban nem tud elmenni, mert nincs hová. Saját lakása nem volt. Albérletet egy könyvelői fizetésből, egy kisgyerekkel ugyan ki lehetett volna szorítani, de csak épphogy. Ráadásul még nem is tért vissza dolgozni.
Ezért Eszter számolni kezdett.
A következő másfél évben három dolgot tett.
Először is visszament dolgozni, amikor Lilla betöltötte a másfél évet. Megbeszélte az óvoda vezetőjével, hogy a kislány rövidített napra járhasson. Reggel bevitte, délután négyre pedig érte ment.
Másodszor félretett. Természetesen nem a teljes fizetését, de havonta hatvanezer forintot átutalt egy külön megtakarítási számlára, amelyet a saját nevére nyitott egy másik bankban. Péter csupán Eszter OTP-s fizetési kártyájáról tudott.