Azt sem mondhatjuk neki, hogy soha többé ne jöjjön — mégiscsak a nővérem, és a gyerekek végképp nem tehetnek semmiről.
— Akkor egyszerűen ne vedd fel neki — vetette fel Anna. — Talán abból végre megérti, hogy így nem lehet viselkedni.
— Ez elég gyerekes sértődésnek fog tűnni…
— És amit ő művel, az micsoda? Felnőtt nő létére úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kölyök, aki biztos benne, hogy körülötte forog a világ, és mindenkinek kötelessége kiszolgálni.
András tudta, hogy Anna nem túloz. Erika valóban úgy gondolta, hogy a rokonoknak természetes módon etetniük, szórakoztatniuk és elviselniük kell őt, akármit is csinál. A legszomorúbb pedig az volt, hogy mindezt nem számításból tette: őszintén nem fogta fel, miért lenne bántó vagy illetlen a viselkedése.
Egy héttel később újra csörgött András telefonja. Erika neve villogott a kijelzőn.
— Andriskám, szia! Hogy vagytok? Olyan jól éreztük magunkat múlt hétvégén! A gyerekek még mindig a kerti sütögetést emlegetik. Jövő szombaton megint átugorhatnánk?
András Annára pillantott. A felesége határozottan megrázta a fejét. András egy pillanatig tétovázott, aztán kinyomta a hívást.
— Újra hív — mondta pár másodperc múlva, miközben lenémította a készüléket.
— Ne vedd fel — kérte Anna csendesen, de nagyon határozottan. — Hadd lássa, hogy ez most nem vicc.
Erika még többször próbálkozott. Aztán üzenetet küldött: „András, mi történt? Miért nem veszed fel?” Nemsokára jött a következő: „Anna haragszik rám? Pedig olyan jól telt a hétvége!” Végül pedig ez: „Csak nem azért sértődtetek meg, mert elvittem a maradékot? Hiszen úgyis megromlott volna!”
Anna és András egyik üzenetre sem válaszoltak. Már pontosan tudták, hogy a magyarázkodásnak semmi értelme. Erika képtelen volt belátni, hogy nem illik mások kényelmét semmibe venni, majd még hasznot is húzni abból, hogy vendégül látják.
Eltelt egy hónap. Erika nem telefonált többé. András néha elbizonytalanodott, és feltette magának a kérdést, nem voltak-e túl kemények vele. Ilyenkor azonban eszébe jutottak az elmúlt évek: a váratlan beállítások, a kiürült hűtő, a felborult hétvégi tervek, a fáradt mosolyok és a lenyelt bosszúságok. És arra jutott, hogy vannak helyzetek, amikor a rossz szokást csak úgy lehet megállítani, ha az ember többé nem engedi folytatódni.
Anna már nem rezzent össze minden hétvégi csengőszóra. András nyugodtan ült le a számítógép elé dolgozni, anélkül hogy attól kellett volna tartania: bármelyik percben megjelennek a hívatlan vendégek, akiket etetni, itatni és szórakoztatni kell. A nyaralójuk ismét az lett, aminek eredetileg szánták: pihenőhely, nem pedig rokoni önkiszolgáló étkezde.
Időnként Andrásban mégis felmerült, hogy talán kereshettek volna valami más megoldást. Aztán felidézte Erika utolsó látogatását, az arcát, ahogy gondosan zacskókba pakolta annak a drága sajtnak a maradékát, és megértette: vannak emberek, akiket nem lehet megnevelni. Az ember legfeljebb a saját életét védheti meg tőlük, és nem engedi, hogy újra meg újra feldúlják a békéjét.
A nyár lassan a végéhez közeledett. Anna és András minden csendes verandán töltött estét különös hálával élvezett. Jólesett tudniuk, hogy senki nem fog rájuk törni azzal az elvárással, hogy azonnal kerítsenek ételt, italt, programot és jókedvet. Néha persze elszomorította őket, hogy egy családi kapcsolat idáig juthat. Mégis mindketten tisztán látták: mások határainak tiszteletben tartása minden egészséges viszony alapja. Ha valaki ezt nem képes megérteni, akkor talán az a legbölcsebb, ha az ember távolságot tart.
Ősszel, amikor bezárták a nyaralót, Anna a szekrény mélyén talált egy doboz drága kekszet. Erika hozta valamikor régen „ajándékba”, aztán valahogy ottfelejtette.
— Nézd csak — mutatta Andrásnak. — Ennyi maradt utána az összes év alatt.
András szomorkásan elmosolyodott.
— Biztosan csak megfeledkezett róla. Ha eszébe jutott volna, ezt is magával viszi.
Mindketten elnevették magukat, és ettől valahogy könnyebb lett a lelkük. A határokat végre meghúzták, a nyugalmuk visszatért, előttük pedig ott állt egy csendes tél, váratlan látogatások és a vendégszeretetükre benyújtott igények nélkül.