Erika szinte ragyogott az elégedettségtől.
— Tudjátok mit? Csináljunk valami grillvacsorát! — vetette fel lelkesen. — Olyan ünnepi hangulatom lett!
András, akit láthatóan felbátorított a nővére hirtelen kedvessége, végül beleegyezett, hogy legyen egy kis családi sütögetés. Elment húsért és zöldségekért, Anna és Erika pedig nekiláttak a salátáknak. Erika meglepően figyelmes volt: segített megteríteni, pakolászott, a gyerekekre is ránézett időnként.
Az este tényleg jól sikerült. A sajt remeknek bizonyult, a hús omlós és szaftos lett, a gyerekek elégedetten játszottak a füvön. Erika vidám történeteket mesélt, András a grill mellett forgatta a húsokat, Anna pedig hosszú idő óta először érezte úgy, hogy talán mégis lehet békés egy ilyen családi együttlét.
Amikor besötétedett, és a gyerekek már álmosan dörzsölték a szemüket, Erika felállt, és a terített asztalhoz lépett.
— Hol van az a sajt, amit hoztunk? — kérdezte. — A maradékot elvisszük magunkkal.
Azzal elővett néhány zacskót, és sorra kezdte belepakolni a sajtdarabokat, a megmaradt barackokat, sőt még a félig kiivott gyümölcsleves dobozokat is.
Anna és András összenéztek. Anna érezte, ahogy a néhány perccel korábbi nyugalom lassan csalódottsággá változik benne.
— Erika, mit csinálsz? — kérdezte halkan.
— Hogyhogy mit? — felelte Erika teljes lelki nyugalommal, miközben tovább csomagolt. — Elteszem, ami a miénk. Holnap a gyerekeknek iskola, otthon meg nem lesz mit enniük ebédre.
— De hát ezt ajándékba hoztad…
— Miféle ajándékba? — nézett rá Erika értetlenül. — Azt mondtam, nem jövök üres kézzel, hát nem is jöttem. Ami meg megmaradt, azt természetesen hazaviszem. Kár lenne kidobni.
Módszeresen összeszedett mindent, amit ő hozott. Aztán végigmérte az asztalon maradt grillezett húsokat és salátákat.
— Van valami dobozotok a húsnak? — kérdezte. — És ezekből a zöldségekből is vinnék. Ti majd csináltok magatoknak másikat, nálam viszont otthon tényleg nincs mivel megetetni a gyerekeket.
— Erika — próbált közbeszólni András —, de ezt a vacsorát mindannyiunknak készítettük. Mi is vettünk hozzá mindent…
— Jaj, ne kezdd már — intette le Erika. — Nektek itt van a nyaraló, a kert, minden kéznél van. Én meg egy városi lakásban élek, ahol mindent pénzért kell megvenni. A gyerekek nőnek, enniük kell.
Végül szinte az összes megmaradt ételt dobozokba rakta. A házigazdáknak alig maradt valami, inkább csak morzsák és félig üres tálak. A gyerekek közben már elaludtak az autóban, Erika pedig még az utolsó csomagokat rendezgette.
— Köszönjük ezt a csodás estét! — mondta vidáman, miközben betette az étellel teli szatyrokat a kocsiba. — Nagyon jól éreztük magunkat! Biztosan jövünk még!
András és Anna a kapunál állva kísérték őket tekintetükkel. Egyikük sem szólt, csak nézték, ahogy az autó fényei eltűnnek az úton. Az asztalon piszkos tányérok, összegyűrt szalvéták és üres tálak maradtak utánuk.
— Nos — szólalt meg végül Anna csendesen —, most már érted, hogy őt nem lehet megnevelni?
András az üres asztalt nézte, majd lassan bólintott.
— Értem. Nem vendégségbe jött. Ingyen vacsoráért jött. És még azt is visszavitte, amit elvileg ő hozott.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — kérdezte Anna, miközben egymásra pakolta az üres tányérokat. — Nem az, hogy elvitte a saját dolgait. Hanem az, hogy fogalma sincs róla, mi ezzel a baj. Neki ez teljesen természetes: idejön, eszik, napozik, jól érzi magát, aztán még csomagol is magának útravalót.
— Azt hittem, megértette, miért voltunk dühösek rá…
— Csak annyit értett meg, hogy legközelebb valamit hoznia kell, hogy úgy tűnjön, hozzájárul. Aztán hazaviszi ugyanazt. Ez még rosszabb, mintha üres kézzel állított volna be.
Némán szedték le az asztalt. Mindketten a saját gondolataikba merültek. Anna arra emlékezett, milyen őszintén örült reggel a sajtnak és a baracknak, és milyen naivan remélte, hogy talán rendeződik a viszonya a sógornőjével. András pedig a nővérére gondolt, aki régen a legjobb barátja volt, mostanra viszont tolakodó élősködővé vált.
— Mit csináljunk ezután? — kérdezte Anna, miközben a mosogatógépbe tette az edényeket.
— Nem tudom — vallotta be András őszintén. — Beszélni vele fölösleges, mert nem hallja meg, amit mondunk.