Az át sem nézett papírokat félretolta az asztal szélére, aztán Márkot maga után intve elindult a szerszámoskamra felé. Anna eközben a gyerekek után takarított. Törölte az asztalt, szedte össze a morzsákat, és magában már azt számolgatta, mennyi ennivaló fogyott el megint egyetlen délután alatt. Közben azon sem győzött csodálkozni, hogyan képes két gyerek ilyen rövid idő alatt ekkora felfordulást hagyni maga után.
Este, amikor Erika végre készülődni kezdett hazafelé, Anna már nem tudta tovább magában tartani.
— Erika, nem lehetne, hogy legközelebb előre megbeszéljük, mikor jöttök? — szólalt meg visszafogottan, de határozottan. — Mi ide dolgozni és pihenni járunk ki, nem pedig azért, hogy minden hétvégén vendégeket szórakoztassunk.
Erika arca azonnal megnyúlt, a tekintetében sértettség villant.
— Szóval így állunk? Útban vagyunk nektek? Én meg azt hittem, család vagyunk, és örültök nekünk. András, hallod te, miket mond a feleséged?
András egyszerre érezte magát két tűz közé szorítva. Egyik oldalon a húga állt, a másikon a felesége, és egyiküknek sem akart fájdalmat okozni.
— Anna, azért… — kezdte bizonytalanul, majd Erikához fordult. — Persze hogy örülünk nektek, de tényleg jobb lenne, ha néha előre szólnátok.
— Most komolyan? — háborodott fel Erika. — Mintha üres kézzel szoktunk volna betoppanni! A gyerekek is rendesen viselkednek, nem csinálnak semmi rosszat…
Anna majdnem felnevetett. A „rendes” gyerekek addigra már összetörtek egy bögrét, filctollal összefirkálták az asztalt, és a fürdőszobában akkora vizet csináltak, mintha kisebb árvíz vonult volna át rajta.
— Nem a gyerekekről van szó — magyarázta Anna türelmet erőltetve magára. — Hanem arról, hogy nekünk is vannak terveink, feladataink, saját életünk. És őszintén szólva jólesne, ha legalább néha hoznál valamit. Mondjuk kekszet a teához, gyümölcsöt a gyerekeknek. Mert így minden alkalommal mi etetünk meg mindenkit, utána pedig még a romokat is mi takarítjuk el.
Erika úgy fújta fel magát, mint akit halálosan megbántottak.
— Hát bocsánat, hogy ilyen élősködők vagyunk! Nem tudtam, hogy fizetni kell azért, ha az ember látni akarja a saját testvérét!
— Ne forgasd ki a szavakat — mondta András fáradtan. — Nem pénzről beszélünk, hanem arról, hogy…
— Értem én, nagyon is értem! — vágott közbe Erika élesen. — Többet nem zavarunk benneteket!
Gyors mozdulatokkal összeterelte Dórát és Márkot, majd látványosan bevágta maga mögött az autó ajtaját, és elhajtott. András és Anna kettesben maradtak a látogatás nyomaival: vizes törölközők, szétdobált játékok, mosatlan edények és foltok mindenfelé.
— Szerinted felfogta, amit mondtunk? — kérdezte András, miközben a gyerekkönyveket szedte össze a földről.
— Aligha — sóhajtott Anna. — De talán legalább két hét nyugtunk lesz.
Majdnem három hét telt el, mire Erika újra telefonált. A hangja békülékenynek tűnt, bár ott bujkált benne valami gondosan adagolt sértettség.
— Andriskám, szia. Hogy vagytok? Minden rendben? Az egészségetek?
— Megvagyunk — felelte András óvatosan. — És ti?
— Nálunk is minden jó. Figyelj csak, elmehetnénk hozzátok hétvégén? A gyerekek annyira hiányolják a nyaralót, folyton azt kérdezgetik, mikor megyünk már a nagybácsihoz és a nagynénihez.
András Annára pillantott. A felesége sokatmondóan megrázta a fejét.
— Erika, mi éppen azt terveztük, hogy…
— Most nem üres kézzel mennénk! — vágott közbe gyorsan Erika. — Veszek valami finomat, viszek gyümölcsöt a gyerekeknek is. Becsületszavamra, mintagyerekek leszünk mindannyian!
Anna ezt hallva lassan bólintott. Talán Erika mégis megértett valamit. Talán most tényleg másképp alakul.
— Rendben — egyezett bele végül András. — Gyertek szombaton ebéd körül.
— Köszönöm, drágám! Nagyon örülünk! Akkor találkozunk!
Szombaton Erika egy nagy táskával érkezett. Ünnepélyes mozdulattal előhúzott belőle egy darab drága sajtot, egy zacskó őszibarackot és néhány doboz gyümölcslevet a gyerekeknek.
— Ahogy ígértem! — jelentette ki büszkén. — A sajt majdnem olyan, mintha francia lenne, az üzletben nagyon dicsérték. A barackokat meg nézzétek, milyen szépek!
Anna kellemesen meglepődött. A sajt valóban étvágygerjesztőnek látszott, az őszibarack nyári illatot árasztott, a gyerekek pedig boldogan csaptak le a gyümölcslevekre.
— Köszönöm, Erika — mondta őszintén. — Ez igazán kedves tőled.
— Ugyan már, hiszen család vagyunk! — legyintett Erika.