Megtiltani sem lehetett neki, hogy jöjjön — mégiscsak a húga volt, ráadásul a gyerekek igazán semmiről sem tehettek.
— Akkor egyszerűen ne vedd fel neki — vetette fel Katalin. — Előbb-utóbb csak leesik neki, hogy ezt így nem lehet.
— Ez úgy hatna, mintha óvodás módjára sértődnénk meg…
— És ő mit csinál? Felnőtt nő létére úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek, aki meg van győződve róla, hogy mindenki tartozik neki valamivel.
Gábor kénytelen volt belátni, hogy a feleségének igaza van. Erika valóban természetesnek vette, hogy a rokonság eteti, kiszolgálja, szórakoztatja, és szó nélkül elviseli az összes hóbortját. A legszomorúbb pedig az volt, hogy láthatóan őszintén nem értette, mi a baj ezzel.
Egy hét telt el, amikor Erika ismét telefonált.
— Gáborkám, szia! Hogy vagytok? Olyan jól éreztük magunkat múlt hétvégén! A gyerekek azóta is a grillezésről beszélnek. Arra gondoltam, jövő szombaton megint leugranánk hozzátok, jó?
Gábor Katalinra pillantott. A felesége határozottan megrázta a fejét. Ő pedig egyetlen szó nélkül megszakította a hívást.
— Újra hív — mondta, miközben lenémította a telefont.
— Ne vedd fel — kérte Katalin halkan. — Most kell megértenie, hogy komolyan gondoljuk.
Erika még többször próbálkozott, aztán üzenetet írt: „Gábor, mi történt? Miért nem veszed fel?” Nem sokkal később újabb sorok érkeztek: „Csak nem Katalin haragszik rám? Hiszen olyan jól telt a hétvége!” Végül pedig ez: „A maradék miatt sértődtetek meg? De hát úgyis tönkrement volna!”
Gábor és Katalin nem válaszoltak. Mindketten tudták, hogy felesleges lenne magyarázkodni. Erika egyszerűen képtelen volt felfogni, mennyire kellemetlen, amikor valaki visszaél a rokonai vendégszeretetével, ráadásul még hasznot is húz belőle.
Eltelt egy hónap. Erika nem jelentkezett többé. Gábor néha elbizonytalanodott, nem voltak-e túlságosan kemények vele. Ilyenkor azonban eszébe jutottak az évek óta ismétlődő váratlan látogatások, a kiürített hűtő, a felborított hétvégi tervek, és arra jutott: van, amikor a helytelen viselkedést csak úgy lehet megállítani, ha az ember egyszerűen nem ad több teret neki.
Katalin többé nem rezzent össze hétvégenként, ha megszólalt a csengő. Gábor nyugodtan dolgozhatott a számítógépénél anélkül, hogy attól kellett volna tartania, bármelyik pillanatban rájuk szakad egy egész család, akiket etetni, itatni és szórakoztatni kell. A hétvégi ház újra az lett, aminek szánták: pihenőhely. Nem pedig ingyenes étkezde a rokonság számára.
Időnként Gáborban mégis felmerült, hogy talán létezhetett volna valamilyen elegánsabb megoldás. Aztán maga előtt látta Erika legutóbbi látogatását, azt az arcot, amellyel a drága sajt maradékát gondosan zacskókba gyömöszölte, és megértette: vannak emberek, akiket nem lehet átnevelni. Ilyenkor nem marad más, mint megvédeni a saját életünket, és nem engedni, hogy újra meg újra feldúlják a nyugalmunkat.
A nyár lassan a végéhez közeledett. Ők pedig minden csendes verandán töltött estét külön ajándékként éltek meg, mert tudták, hogy senki sem fog betoppanni követelőzve, hogy kapjon enni, inni, figyelmet és programot. Persze néha elszomorította őket, hogy egy családi kapcsolat ilyen keserű módon is kifuthat. Mégis mindketten tisztában voltak vele: mások határainak tiszteletben tartása minden egészséges kapcsolat alapja. Ha valaki erre képtelen, talán jobb távolságot tartani tőle.
Ősszel, amikor bezárták a hétvégi házat, Katalin a szekrény mélyén talált egy elfelejtett doboz drága kekszet. Erika hozta valamikor régen „ajándékba”, aztán ott felejtette.
— Nézd csak — mutatta Gábornak. — Ennyi maradt itt tőle az összes év alatt.
Gábor szomorkásan elmosolyodott.
— Valószínűleg tényleg megfeledkezett róla. Ha eszébe jutott volna, biztosan elviszi.
Ezen mindketten felnevettek, és valahogy könnyebb lett a levegő. A határokat kijelölték, a nyugalom visszatért, előttük pedig egy békés tél állt, váratlan vendégek és vendégszeretetükre benyújtott igények nélkül.