Erika arca szinte sugárzott az elégedettségtől.
— Mit szólnátok, ha sütnénk valamit a szabadban? — vetette fel lelkesen. — Olyan ünnepi hangulatom támadt!
Gábort felvillanyozta, hogy a húga ennyire másképp viselkedik, ezért beleegyezett, hogy rögtönözzenek egy kis családi estét. Elment a boltba húsért és zöldségekért, Katalin és Erika pedig nekiláttak a salátáknak. Erika ezúttal meglepően kedvesnek és készségesnek mutatkozott: segített megteríteni, pakolgatott, közben még a gyerekekre is figyelt.
Az este végül valóban jól sikerült. A sajt finomabb volt, mint várták, a hús omlósra sült, a gyerekek nevetve szaladgáltak a fűben. Erika vidám történetekkel szórakoztatta őket, Gábor a grill mellett sürgött-forgott, Katalin pedig ritka nyugalommal élvezte, hogy végre nem feszültséggel telik egy közös családi alkalom.
Később, amikor besötétedett, és a gyerekek már álmosan dörzsölték a szemüket, Erika felállt, odalépett az asztalhoz, és körülnézett.
— Hol van az a sajt, amit hoztunk? — kérdezte. — A maradékot elvinnénk magunkkal.
Azzal zacskókat vett elő, és elkezdte belepakolni a megmaradt sajtdarabokat, a néhány szem barackot, sőt még a félig kiivott gyümölcsleves dobozokat is.
Katalin és Gábor egymásra néztek. Katalinban egy pillanat alatt szertefoszlott az a békés érzés, amely egész este átjárta.
— Erika, mit csinálsz? — kérdezte halkan, óvatosan.
— Hogyhogy mit? — felelte Erika teljes nyugalommal, miközben tovább csomagolt. — Elteszem, ami a miénk. Holnap iskola van, a gyerekeknek is kell valamit enniük.
— De hát ezt ajándékba hoztad…
— Ajándékba? — nézett rá értetlenül Erika. — Azt mondtam, nem jövök üres kézzel, és nem is úgy jöttem. Ami meg megmaradt, azt természetesen hazaviszem. Kár lenne veszni hagyni.
Módszeresen összeszedett mindent, amit ő érkezéskor letett az asztalra. Aztán a tekintete megakadt a sült hús és a saláták maradékán.
— Van valami dobozotok a húsnak? — kérdezte. — Ezekből a zöldségekből is vinnék egy keveset. Ti bármikor készítetek másikat, nálam otthon viszont nincs mivel megetetni a gyerekeket.
— Erika — próbált közbeszólni Gábor —, azért ezt az ételt mindenkinek készítettük. Mi vettük hozzá az alapanyagokat…
— Jaj, ne kezdd már — legyintett Erika. — Nektek itt van a ház, a kert, a veteményes, minden kéznél. Én meg egy városi lakásban élek, ahol mindent pénzért kell megvenni. A gyerekek nőnek, enniük kell.
Ezután dobozokba és zacskókba rakta a vacsora szinte teljes maradékát. A házigazdáknak alig maradt valami, legfeljebb néhány odaszáradt falat és összekent tányér. A gyerekek ekkorra már az autóban aludtak, Erika pedig még mindig az utolsó csomagokat igazgatta.
— Köszönjük ezt a csodás estét! — kiáltotta vidáman, miközben a teli szatyrokat betette a csomagtartóba. — Nagyon jól éreztük magunkat! Még biztosan jövünk!
Gábor és Katalin a kapunál állva kísérték tekintetükkel a távolodó autó fényeit. Egyikük sem szólt. Az asztalon csak piszkos tányérok, zsíros evőeszközök és gyűrött szalvéták maradtak.
— Nos — szólalt meg végül Katalin csendesen —, most már érted, hogy őt nem lehet megváltoztatni?
Gábor az üres asztalra nézett, és lassan bólintott.
— Értem. Nem vendégségbe jött, hanem ingyen vacsorára. És még azt is visszavitte, amit elvileg ő hozott.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — kérdezte Katalin, miközben összeszedte az üres tányérokat. — Nem az, hogy elpakolta a saját dolgait. Hanem az, hogy fogalma sincs, mi ezzel a baj. Neki ez teljesen természetes: megérkezik, eszik, napozik, aztán még útravalót is visz.
— Azt hittem, megértette, amit mondtunk neki…
— Csak annyit értett meg, hogy legközelebb mutatóba hoznia kell valamit. Aztán hazaviszi. Ez majdnem rosszabb, mintha semmit sem hozna.
Némán takarították le az asztalt. Mindketten a saját gondolataikba merültek. Katalin arra emlékezett, milyen jóleső reménnyel nézett reggel a sajtra és a barackokra, és mennyire szerette volna hinni, hogy a sógornőjével végre rendeződik a viszonyuk. Gábor pedig arra gondolt, hogy Erika valaha a legközelebbi bizalmasa volt, mostanra azonban tolakodó élősködővé vált.
— Mit csináljunk ezek után? — kérdezte Katalin, miközben a tányérokat a mosogatógépbe pakolta.
— Nem tudom — vallotta be Gábor őszintén. — Beszélni vele teljesen hiábavaló, mert egyszerűen nem hallja meg, amit mondunk.