azokat a papírokat, amelyeket egész délután hiába próbált végignézni, majd kelletlenül elindult Benedekkel a szerszámoskamra felé. Katalin eközben a gyerekek után takarított. Magában már azt számolgatta, mennyi étel fogyott el megint, és szokás szerint azon döbbent meg, hogy két gyerek ilyen rövid idő alatt hogyan képes ekkora felfordulást csinálni.
Estére, amikor Erika végre készülődni kezdett hazafelé, Katalin már nem tudta tovább magában tartani.
— Erika, nem gondolod, hogy jó lenne előre megbeszélni ezeket a látogatásokat? Mi ide azért jövünk, hogy dolgozzunk egy kicsit, meg pihenjünk is, nem pedig azért, hogy minden hétvégén vendégeket szórakoztassunk.
Erika arca azonnal megnyúlt, a tekintetében sértettség villant.
— Szóval így állunk! Akkor mi csak útban vagyunk nektek! Én meg azt hittem, család vagyunk, és bármikor örültök nekünk. Gábor, hallod te, mit mond a feleséged?
Gábor egyszerre érezte magát csapdában a húga és a felesége között.
— Katalin, azért ne így… Erika, persze hogy örülünk nektek, csak tényleg jobb lenne, ha néha előre szólnátok…
— Hát ezt nem hiszem el! — csattant fel Erika. — Mi nem üres kézzel szoktunk jönni! A gyerekek meg jól neveltek, nem rosszalkodnak…
Katalin kis híján felnevetett. A „jól nevelt” gyerekek addigra már eltörtek egy bögrét, filctollal összefirkálták az asztalt, és kisebb áradást rendeztek a fürdőszobában.
— Nem a gyerekekről van szó — mondta Katalin, igyekezve nyugodt maradni. — Hanem arról, hogy nekünk is vannak terveink, saját életünk. És az sem lenne baj, ha legalább néha hoznál valamit. Egy csomag kekszet a teához, pár szem gyümölcsöt a gyerekeknek… Mert mindig mi etetünk mindenkit, aztán még mi is pakolunk el utánatok.
Erika úgy felfújta magát, mint valami halálosan megsértett pulyka.
— Jól van, bocsánat, hogy ekkora élősködők vagyunk! Nem tudtam, hogy fizetni kell azért, hogy az ember meglátogathassa a saját bátyját!
— Ne túlozz már — szólt közbe Gábor fáradtan. — Nem a pénzről beszélünk, hanem arról, hogy…
— Én mindent értettem! — vágta rá Erika élesen. — Többet nem fogunk zavarni benneteket!
Összeszedte a gyerekeket, bevágta őket az autóba, aztán látványosan rácsapta az ajtót, mielőtt elhajtott. Gábor és Katalin kettesben maradtak a látogatás nyomaival: vizes törölközők, szétdobált játékok, mosatlan tányérok és poharak mindenfelé.
— Szerinted felfogta? — kérdezte Gábor, miközben a gyerekkönyveket szedegette össze a földről.
— Aligha — sóhajtott Katalin. — De talán legalább két hét nyugtunk lesz.
Végül majdnem három hét telt el, mire Erika jelentkezett. A hangja békülékenynek tűnt, bár ott bujkált benne a látványosan hordozott sértődöttség is.
— Gáborkám, szia. Hogy vagytok? Minden rendben? Az egészségetek?
— Megvagyunk — felelte Gábor óvatosan. — És ti?
— Nálunk is minden jó. Figyelj csak, elmehetnénk hozzátok hétvégén? A gyerekek annyira hiányolják a házat, folyton azt kérdezgetik, mikor megyünk már a bácsihoz meg a nénihez.
Gábor Katalinra nézett, aki beszédesen megrázta a fejét.
— Erika, mi éppen azt terveztük…
— Nem üres kézzel mennénk! — vágott gyorsan a szavába Erika. — Veszek valami finomságot, viszek gyümölcsöt a gyerekeknek. Tényleg, becsszó, most nagyon rendesek leszünk!
Katalin meghallotta a beszélgetést, és végül aprót bólintott. Hátha Erika mégis megértette a múltkoriakat. Hátha most tényleg másképp lesz.
— Rendben — egyezett bele Gábor. — Szombaton gyertek ebédidőre.
— Köszönöm, drága bátyám! Annyira örülünk! Akkor találkozunk!
Szombaton Erika egy nagy táskával érkezett, amelyből ünnepélyes mozdulattal elővett egy darab drága sajtot, egy zacskó barackot és néhány doboz gyümölcslevet a gyerekeknek.
— Tessék, ahogy ígértem! — jelentette ki büszkén. — A sajt majdnem olyan, mint a francia, legalábbis az üzletben nagyon dicsérték. A barackokat pedig nézzétek, milyen szépek!
Katalint kellemes meglepetés érte. A sajt valóban étvágygerjesztő volt, a barackoknak nyárillata volt, a gyerekek pedig boldogan kaptak a gyümölcslevek után.
— Köszönöm, Erika — mondta őszintén. — Ez igazán figyelmes tőled.
— Ugyan már, hiszen család vagyunk! — mondta Erika.