Katalin a hétvégi ház verandáján állt, és a kaputól kanyargó kis ösvényt figyelte. Már messziről felismerte az alakot, aki két gyerekkel közeledett. Erika természetesen most is egy óriási táskát cipelt, amelyből játékok, törölközők és egy felfújható úszógumi kandikált ki. Mögötte a nyolcéves Nóra és az ötéves Benedek szaporázta a lépteit, és már az udvarra érve hangosan sorolni kezdték, mi mindent akarnak aznap csinálni.
— Már megint — sóhajtott fel Katalin, és ellépett az ablaktól. — Gábor, megjött a húgod.
Gábor felnézett a laptopja mögül. Már harmadik órája görnyedt a képernyő előtt, munkahelyi iratokat rendezett, jegyzetelt, ellenőrzött. Számára a nyaraló nem pusztán pihenőhely volt, hanem ritka alkalom arra, hogy a városi zajtól távol végre nyugodtan dolgozhasson. Csakhogy ezt a nyugalmat Erika látogatásai újra meg újra darabokra törték.
— Megint? Hiszen a múlt hétvégén is itt voltak — morogta, miközben elmentette a fájlt, majd lehajtotta a laptop fedelét. Alig telt el néhány másodperc, máris felhangzott az ismerős kopogás: két rövid, egy hosszú, aztán megint két rövid. Erika összetéveszthetetlen belépője.
— Sziasztok, drágáim! — robbant be a házba Erika, akár egy hirtelen nyári zivatar. A hangja és a lendülete egy pillanat alatt betöltötte az egész teret. — Gyerekek, köszönjetek a nagybácsinak meg a nagynéninek!
Nóra és Benedek engedelmesen puszit nyomtak a rokonok arcára, aztán már szaladtak is tovább, mintha életükben először járnának ott. Pedig éppen egy hete kutatták át ugyanazokat a szobákat.
— Na, mi újság veletek? Hogy megy a munka? — kérdezgette Erika, közben körbepillantott, mintha máris azt mérné fel, hol lenne a legkényelmesebb letelepedni. — Nálunk bent a városban elviselhetetlen a forróság! Itt meg kész paradicsom: friss levegő, csend, árnyék. Nem maradunk sokáig, tényleg csak fürdünk egyet, meg ebédelünk. A gyerekek annyira könyörögtek, hogy jöjjünk ki!
Katalin némán nézte a jól ismert jelenetet. Erika mindig úgy érkezett, hogy „csak egy kicsit” ugranak be, aztán valahogy estig maradtak, néha még éjszakára is ott ragadtak. Mindig akadt valami indok: a gyerekek elfáradtak, késő lett elindulni, vagy egyszerűen „olyan jó itt nálatok”.
— Erika, legközelebb talán előtte felhívhatnál minket — vetette fel Katalin óvatosan. — Lehet, hogy dolgunk van, vagy éppen mi is elindulnánk valahová.
— Ugyan már, miféle gond ez! — legyintett Erika könnyedén. — Család vagyunk, nem idegenek! Nóra, Benedek, ne nyúljatok Gábor papírjaihoz!
A figyelmeztetés azonban későn érkezett. A gyerekek már birtokba vették a nappalit, a játékaikat szétszórták a padlón, Benedek teljes hangerőre kapcsolta a tévét, Nóra pedig a komód fiókjaiban kezdett kutakodni.
— Kati néni, van nálatok valami finomság? — kérdezte a kislány, és már a hűtő felé indult.
— Persze, kincsem — felelte Katalin, majd elővett néhány joghurtot, gyümölcsöt és gyümölcslevet. Tudta jól, hogy a gyerekek nem tehetnek az anyjuk viselkedéséről, mégis érezte, ahogy minden egyes látogatással újabb réteg feszültség rakódik benne a régiekre.
Erika eközben már átöltözött fürdőruhába, és kényelmesen elnyúlt a medence melletti nyugágyon. Időnként odakiáltott a vízben csapkodó gyerekeknek, aztán folytatta a pihenést. Gábor megpróbált visszatérni a munkájához, de esélye sem volt összpontosítani: a gyerekek visítottak, Erika pedig hangosan telefonált, és a barátnőinek lelkesen ecsetelte, milyen „csodás pihenést” élvez a családi nyaralóban.
Ebédre Katalin gyorsan összedobott egy egyszerű salátát, és megmelegítette az előző napról maradt levest. Erika, ahogy mindig, bőségesen dicsérte az ételt, de alig telt el pár perc, máris arról beszélt, ő hogyan készíti ugyanazt az ételt — természetesen „egészen másképp”, egy titkos hozzávalóval. Nóra és Benedek jó étvággyal ettek, közben mindent összemorzsáztak, összekentek, majd felálltak az asztaltól anélkül, hogy bármit is elpakoltak volna maguk után.
— Gáborkám, nincs véletlenül valami szerszámod? — fordult Erika a bátyjához, már a következő programot szervezve. — Benedek annyira szeretne valamit megszerelni vagy építeni. Olyan ügyes kezű kis ezermester lesz belőle!
Gábor mély, fáradt sóhajjal félretolta a munkáját, mert pontosan tudta, hogy ebből sem lesz nyugodt délután.