— Csak előtte szeretném még egyszer átbeszélni az egészet egy ügyvéddel — tettem hozzá. — A saját lelki nyugalmam miatt.
— Persze, persze — vágta rá azonnal. — Semmi akadálya.
Szombat reggel elmentem ahhoz a jogászhoz, akihez Gábor korábban elvitt. Egy ötvenes évei körül járó, megnyerő külsejű férfi fogadott, figyelmesen végighallgatott, majd bólintott.
— Igen, a férjével már részletesen egyeztettünk erről. Teljesen egyszerű és jogszerű megoldásról van szó. Adózási szempontból kifejezetten kedvező.
— És ha esetleg mégis elválnánk? — kérdeztem. — Olyankor mi történne a vagyonnal?
Az ügyvéd hanyagul megvonta a vállát.
— Nos, ebben az esetben a lakás és az autó a férje édesanyjának nevén szerepelne. Vagyis váláskor nem lenne mit megosztani. De miért gondol ilyesmire? Csak nem készülnek elválni?
— Nem, dehogy — mosolyodtam el. — Csupán kíváncsi voltam.
— Értem. A nők szeretik előre végiggondolni a lehetőségeket.
Ekkor már minden világos volt. Ez az ember nem kettőnket képviselt, hanem Gábort. A konstrukciót pedig pontosan arra találták ki, amire Júlia figyelmeztetett.
Vasárnap a saját ügyvédemhez mentem, ahhoz a nőhöz, aki már az első találkozásunkkor átlátta, mi állhat a háttérben. Hosszasan megbeszéltük, hogyan tovább.
— Holnap adja be a keresetet — tanácsolta határozottan. — Ne halogassa. És semmilyen körülmények között ne írjon alá semmit az átírásról. Amint aláírja, utólag már nagyon nehéz lesz bizonyítani, hogy mi történt valójában.
— És a hűtlenséget hogyan lehet bizonyítani?
— Vannak fényképei, és ott van a magánnyomozó beszámolója is. Ez bőven elegendő lehet. De most nem is kizárólag a megcsalás a lényeg, hanem az, hogy a férje megpróbálta eltüntetni a közös vagyont. Ezt a bíróság általában nagyon rossz szemmel nézi.
Hétfő reggel korán keltem. Gábor még aludt, amikor csendben felöltöztem, és kiléptem a lakásból. A bíróságon rengetegen várakoztak, hosszú sor kígyózott az ügyintézésnél, én mégis türelmesen kivártam a soromat.
Kereset a házasság felbontására. Kérelem a közös vagyon megosztására. Két irat, néhány oldal papír, amely huszonkét év közös életére tett pontot.
— Mi a válás indoka? — kérdezte az ügyintéző.
— A házastársi hűség megszegése és a bizalom teljes elvesztése — feleltem.
Mire hazaértem, Gábor már ébren volt. A konyhában állt, kávét ivott, és éppen munkába készülődött.
— Katalin, hol jártál ilyen korán? — nézett rám meglepetten.
— A bíróságon — mondtam nyugodtan. — Beadtam a válókeresetet.
A csésze kicsúszott a kezéből, és csattanva szilánkokra tört a padlón.
— Tessék?!
— Beadtam a válókeresetet. És kértem a vagyonmegosztást is. Emellett azt is indítványoztam, hogy vizsgálják ki a közös vagyon harmadik személy nevére történő átjátszásának kísérletét.
Gábor úgy meredt rám, mintha hirtelen megőrültem volna.
— Katalin, miről beszélsz? Miféle átjátszás? Milyen eltüntetés?
— Arról, hogy fél éve viszonyod van Viviennel, a debreceni kirendeltségről. Arról, hogy ő segített kitalálni, miként lehetne engem lakás és autó nélkül hagyni. És arról is, hogy nem voltak üzleti utak. A szeretődhöz jártál.
Gábor arca pillanatok alatt falfehérré vált.
— Honnan tudod…
— Nem ez a fontos. Hanem az, hogy tudom. És hamarosan a bíróság is tudni fog róla.
Először magyarázkodni kezdett. Azt állította, félreértem az egészet, nem úgy volt, ahogy gondolom, ő csak jót akart. Aztán dühbe gurult, felemelte a hangját, szemrehányásokat tett, amiért szerinte kémkedtem utána, és sosem bíztam benne igazán. Végül egyszer csak elfogyott belőle az erő. Lerogyott egy székre, és maga elé bámult.
— Mióta tudod? — kérdezte halkan.
— Elég régóta.
— És végig hallgattál?
— Vártam, hátha te magad mondod el az igazat.
Ott ültünk a konyhában, a törött csésze szilánkjai között, és egyikünk sem szólt. Abban a csendben ért véget huszonkét év házasság.
— Katalin — szólalt meg végül Gábor. — Nem akartalak bántani. Komolyan mondom, nem ez volt a célom.
— De mégis megtetted.
— Én csak… találkoztam vele, és hirtelen úgy éreztem, mintha újra fiatal lennék. Mintha az életem nem zárult volna le. Érted ezt?
Értettem. Sokkal jobban, mint hitte. Néha én is éreztem, hogy elrobog mellettünk az élet, hogy napirend szerint működünk, mint két fáradt gép. Csakhogy én nem hazugságban kerestem menekülőutat.
— És a lakást miért akartad átíratni? — kérdeztem.
— Vivien ötlete volt — vallotta be. — Azt mondta, okos megoldás. Hogy nem lenne tisztességes teljesen kisemmizni téged, de nekem is kell majd valahogy tovább élnem.
— Okos megoldás — ismételtem keserűen. — Tehát a feleséged kifosztása szerintetek okos megoldás?
— Nem kifosztás… csak…
— Csak elvenni azt, amit együtt szereztünk. A lakást, amelynek törlesztését tíz éven át közösen fizettük. Az autót, amelyre fél éven keresztül én is félretettem minden forintot.
Gábor nem válaszolt. Mit is mondhatott volna?
A válóper három hónapig húzódott. Gábor jó ügyvédet fogadott, és megpróbálta elérni, hogy a vagyonmegosztás másképp történjen. Csakhogy a tények ellene szóltak. A fényképek Viviennel, az ügyvédekkel folytatott levelezés, az átírás előkészítése — mindez együtt a bíróság szemében egyértelműen megtévesztési kísérletnek tűnt.
Végül mindent fele-fele arányban osztottak meg. A lakást eladtuk, az árát megfeleztük. Ugyanez történt az autóval is. A megtakarításainkat szintén egyenlően osztották el. Tisztességes volt. És törvényes.
Gábor a tárgyalás után nem sokkal elköltözött. Hogy hová ment, nem tudom. Talán Vivienhez, Debrecenbe. Talán valahol albérletet vett ki. Már nem számít.
Én vettem egy kicsi, kétszobás lakást egy másik városrészben, és felújítottam. Munkahelyet váltottam, többet olvastam, többet figyeltem magamra. Negyvennégy évesen újrakezdtem az életemet.