— Köszönöm — felelte, anélkül hogy rám nézett volna. — Mostanában szigorítottak az öltözködési szabályokon a munkahelyen.
Hazudott. Én tudtam, hogy hazugság, és ő is pontosan érezte, hogy átlátok rajta. Mégis tovább játszottuk ezt a kínos szerepet, mintha két színész lennénk egy rosszul megírt darabban.
Májusban Gábor ismét Debrecenbe utazott. Ezúttal nem egy-két napra, hanem egy teljes hétre.
— Nagy projekt fut — magyarázta, miközben a bőröndjébe pakolt. — Az is lehet, hogy maradnom kell még egy kicsit, ha nem végzünk mindennel időben.
— Rendben — mondtam, és bólintottam. — Hívj majd, ahogy szoktál.
Búcsúzóul megcsókolt. Úgy, ahogy illett. Szabályosan, megszokásból. De az ajka hideg volt, mintha nem is hozzám érne.
Már aznap este, miután elment, átmentem Júliához. Mindent elmondtam neki: a lakás átíratásáról szóló ötletet, az ügyvédnél tett látogatást, és azt is, milyen gyanúk gyötörnek hetek óta.
— Jól tetted, hogy végre észbe kaptál — mondta Júlia komoran. — Most viszont ki kell deríteni, mi az igazság. Ha akarod, szólok a bátyámnak. Magánnyomozóként dolgozik, ilyen ügyekkel foglalkozik.
Először tiltakoztam. Megalázónak éreztem már a gondolatát is, hogy megfigyeltessem a saját férjemet. Aztán mégis beadtam a derekam. Tudnom kellett az igazat, akkor is, ha az fájni fog.
Júlia bátyja, Tamás, negyven körüli, határozott kiállású férfi volt. Érzelem nélkül hallgatott végig, aztán feltett néhány célzott kérdést Gábor szokásairól, az utazásairól, a munkarendjéről.
— Ha van valami, meg fogom találni — ígérte. — Adjon nekem pár napot.
Az a két nap végtelen hosszúnak tűnt. Gábor minden este telefonált, pontosan úgy, mint máskor. Ülésekről mesélt, a debreceni időjárásra panaszkodott, meg arra, mennyi a teendő. Én hallgattam, és közben azon gondolkodtam, hogyan hihettem el valaha ezeket a történeteket.
Tamás szerdán hívott vissza.
— Van eredmény — közölte röviden. — Be tudna jönni hozzám?
Úgy mentem be az irodájába, hogy közben majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Az asztalon egy irattartó feküdt, benne fényképekkel.
— A férjét nem mindenki Gábornak hívja — mondta Tamás. — Legalábbis az a nő biztosan nem. Neki inkább Gáborka.
A képek élesek voltak, és kegyetlenül egyértelműek. Gábor egy fiatal, szőke nővel állt rajtuk, legfeljebb huszonöt éves lehetett. Csókolóztak egy szálloda bejáratánál. Kézen fogva sétáltak a Piac utcán. Egy étteremben ültek egymással szemben, és úgy néztek egymásra, ahogy régóta nem nézett rám senki.
— Viviennek hívják, a cégük debreceni kirendeltségén dolgozik — folytatta Tamás. — Papíron könyvelő. Úgy tűnik, körülbelül fél éve tart a kapcsolatuk. A nő a belvárosban bérel lakást, de amikor a férje odautazik, inkább szállodában szállnak meg.
— Értem — mondtam meglepően nyugodt hangon. Belül mintha lángolt volna minden, de a szavaim egyenletesen jöttek ki a számon.
— És ez még nem a teljes kép — tette hozzá Tamás, majd újabb iratokat csúsztatott elém. — Utánanéztem a pénzügyi és jogi oldalnak is. A férje az elmúlt három hónapban több ügyvéddel egyeztetett. Nem azokkal, akikhez magát elvitte, hanem másokkal. Családjogi szakemberekkel.
— Vagyis a válásra már jó előre készült?
— Ennél is többről van szó. Ez a lány, Vivien, nem csupán szerető. Kifejezetten jártas családjogi kérdésekben. A kirendeltségen ugyan könyvelőként szerepel, de jogi végzettsége is van. Nagyon valószínű, hogy ő adta a férjének az ötletet a vagyon átíratására.
Néztem a fotókat, és úgy éreztem, egy idegen férfit látok rajtuk. Ez a szerelmes, gyengéd ember, aki olyan óvón ölelte magához azt a fiatal nőt, semmiben sem hasonlított arra a Gáborra, akivel huszonkét évet éltem le.
— Mit tegyek most? — kérdeztem halkan.
Tamás hátradőlt a székében.
— Két lehetősége van. Megvárhatja, amíg ő adja be a válókeresetet. Ebben az esetben viszont előnyből indul: több ideje lesz felkészülni, és még eltüntethet vagy átrendezhet ezt-azt. Vagy megelőzheti, és maga léphet elsőként. Akkor nem az ő szabályai szerint kell játszania.
Magamhoz vettem a fényképeket és a dokumentumokat, aztán hazamentem. A lakás csendes volt és üres. Leültem a nappaliban arra a kanapéra, amelyet tíz éve együtt vettünk, amelynek a kárpitján akkor napokig vitatkoztunk, és megpróbáltam megérteni, mi zajlik bennem.
Düh. Megalázottság. Fájdalom. De mindezek mellett valami különös megkönnyebbülés is. Végre tudtam az igazat. Végre értelmet nyertek az elmúlt hónapok. Nem képzelődtem, nem őrültem meg, nem nagyítottam fel jelentéktelen apróságokat. Minden, amitől féltem, valóság volt.
Gábor péntek este érkezett haza. Egy doboz süteményt hozott egy ismert debreceni cukrászdából, meg egy csokor tulipánt.
— Hogy van az én drágám? — kérdezte, miközben arcon csókolt. — Hiányoztam?
— Hiányoztál — válaszoltam.
Úgy vacsoráztunk, mintha semmi sem történt volna. Gábor értekezletekről beszélt, új tervekről, meg arról, mennyire nehéz együtt dolgozni a debreceni kollégákkal.
— Van ott egy könyvelő, teljesen kezdő még — mondta, miközben felszeletelte a húst. — Fiatal, tapasztalatlan. Papírja ugyan van róla, de sok hasznát nem venni.
Bólintottam, közben pedig azt figyeltem, milyen könnyedén hazudik. Milyen természetesen ül a mi asztalunknál, a mi otthonunkban, és mesél arról a lányról, akivel az elmúlt öt napját töltötte.
— Gábor — szólaltam meg, amikor befejeztük a vacsorát. — Emlékszel, hogy azt javasoltad, írassuk át a lakást édesanyád nevére?
— Persze, hogy emlékszem. Gondolkodtál rajta?
— Igen. És tudod mit? Beleegyezem.
Az arca felragyogott. Hetek óta először láttam rajta valódi, őszinte mosolyt.
— Komolyan? Ez remek! Akkor hétfőn elmegyünk a közjegyzőhöz, és gyorsan elintézzük az egészet.
— Igen — bólintottam.