Papírt vett elő, azon vezetett le különféle kalkulációkat, sőt a szemem láttára felhívott egy ismerős ügyvédet is, és részletesen faggatta az átírás menetéről. Az egész úgy hatott, mintha alaposan átgondolt, komoly terv lenne, nem pedig hirtelen ötlet.
— Aludj rá egyet — zárta le végül. — De azért nem lenne jó sokáig halogatni. Anyámnak hamarosan születésnapja lesz, addigra szépen el lehetne intézni mindent.
Azt mondtam, átgondolom. És valóban ezen rágódtam. Két héten át gyötörtem magam, mégsem tudtam pontosan megfogalmazni, miért szorul össze a gyomrom. Papíron minden ésszerűnek látszott: ha van lehetőség kevesebbet fizetni, miért fizetnénk többet?
Aztán egy beszélgetés Júliával hirtelen helyretette bennem a kusza érzéseket.
— Megőrült teljesen? — háborodott fel, amikor elmeséltem neki Gábor ötletét. — Katalin, te tényleg nem látod, mi ez? Ez a válás előtti vagyonkimentés tankönyvi példája!
— Miféle vagyonkimentés? — kérdeztem értetlenül.
— Hát az, amikor mindent rokon nevére íratnak, hogy a feleségnek a vagyonmegosztásnál ne jusson semmi. Aztán jön a válás, te meg ott állsz lakás és autó nélkül. Ő pedig széttárja a kezét: bocsánat, egyik sem a tiéd, minden az anyja nevén van.
Abban a pillanatban jéghideg lett a kezem.
— Ez lehetetlen. Gábor nem ilyen. Mi… mi huszonkét éve együtt vagyunk.
— Tudom, hogy huszonkét éve — vágott közbe Júlia, már valamivel halkabban, de továbbra is keményen. — De figyelj csak: mostanában nem viselkedik furcsán? Nem kezdett el hirtelen virágokat hozni? Nem utazgat többet munkaügyben?
Nem válaszoltam. Nem is kellett. Júliának mindkettőben igaza volt. A virágokban is, az utazásokban is. Gábor ebben az évben már négyszer járt Debrecenben, miközben korábban legfeljebb kétszer ment.
— Lehet, hogy tévedek — folytatta Júlia szelídebben. — De jobb óvatosnak lenni, mint utólag sírni. Menj el egy ügyvédhez, kérdezz rá mindenre. És addig semmit, érted? Semmit ne írj át.
Hazafelé úgy mentem, mintha köd ereszkedett volna körém. Vajon tényleg igaza van Júliának? Tényleg arra készül Gábor, hogy elváljon tőlem? De miért? Mikor romlott el minden ennyire?
Aznap este különös figyelemmel néztem a férjemet. Látszólag ugyanaz az ember ült velem szemben: vacsorázott, mesélt a munkahelyéről, aztán bekapcsolta a híreket. Mégis, amikor alaposabban megnéztem, apróságok kezdtek feltűnni. Egy új ing, amelyet biztosan nem én vettem neki. Idegen illatú kölni. A telefonja, amelyet mostanában mindig kijelzővel lefelé tett az asztalra, és még a fürdőszobába is magával vitt.
— Gábor — szólaltam meg, amikor este lefeküdtünk. — Az átíráson szeretnék még gondolkodni. Ne kapkodjuk el, jó?
— Ahogy akarod — felelte közömbösen. — Csak ne húzd túl sokáig. Az ügyintézés díjai is emelkednek.
Azzal oldalra fordult, és pár perc múlva már egyenletesen lélegzett. Én viszont nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és lassan megértettem: az addig biztonságosnak hitt, kiszámítható életem a szemem láttára kezd szétesni.
Másnap időpontot kértem egy ügyvédhez. Egy fiatal nő fogadott, végighallgatott, közben jegyzetelt, majd komoran megrázta a fejét.
— Sajnos nagyon is ismerős helyzet — mondta. — A vagyon rokonok nevére kerül, aztán benyújtják a válókeresetet. A vagyonmegosztásnál pedig kiderül, hogy nincs mit megosztani, mert hivatalosan semmi sem az önöké. Jól tette, hogy időben észbe kapott.
— Mit tehetek? — kérdeztem rekedten.
— Először is: semmilyen iratot ne írjon alá. Másodszor: gyűjtsön össze minden bizonyítékot arról, hogy a lakást, az autót és a többi értéket a házasság alatt, közös pénzből szerezték. Harmadszor: ha felmerül a hűtlenség gyanúja, azt sem árt dokumentálni. Egy válóperben ennek is lehet jelentősége.
Hűtlenség. Először mondtam ki magamban igazán ezt a szót, és úgy csengett, mint egy ítélet.
— És ha én adom be előbb a válókeresetet?
— Az kedvezőbb helyzetbe hozhatja — magyarázta. — Azt mutatja, hogy nem bosszúból cselekszik, hanem a saját jogos érdekeit védi. Ezt a bíróság figyelembe szokta venni.
Amikor kiléptem az irodából, már volt tervem, de a szívem darabokban hevert. Huszonkét év. Egy fél élet. Lehetséges, hogy ennyi időn át egy olyan ember mellett éltem, aki képes lenne így kijátszani engem?
Otthon felnyitottam a laptopot, és beleástam magam a vagyonmegosztás szabályaiba. Olvastam a tartásdíjról, a válás menetéről, a házastársak jogairól. Rengeteg információ zúdult rám, és minél többet értettem meg, annál világosabb lett, milyen csapdát készülhetett felállítani Gábor.
Ha aláírom az átírásról szóló papírokat, válás esetén gyakorlatilag üres kézzel maradok. A lakás nem az enyém. Az autó sem az enyém. Pedig mindent együtt szereztünk meg, abból a pénzből is, amelyet én kerestem meg hosszú éveken át.
De nem is a pénz fájt a legjobban. Nem az anyagi veszteség gondolata tépte fel bennem a legmélyebb sebet, hanem az árulás. Az az ember, akiben a világon a legjobban bíztam, aki ismerte minden gyengeségemet, minden félelmemet, képes lett volna ekkora ütést mérni rám.
A következő napokban mintha két külön életet éltem volna. Nappal eljátszottam a gondoskodó feleséget: főztem, rendet raktam, megkérdeztem, mi történt a munkahelyén. Este viszont, amikor Gábor elaludt, elővettem a papírokat, törvényeket olvastam, és lassan, módszeresen gyűjteni kezdtem mindent, ami számíthatott.
Munkahelyi igazolások a fizetésemről, bankszámlakivonatok, a lakás és az autó iratai. Minden, amiből kiderülhetett, hogy a vagyon nem a semmiből lett, hanem közös életünk alatt, közös erőből gyarapodott. Az ügyvédnek igaza volt: bizonyítékokra lesz szükségem.
Közben olyan jeleket is észrevettem, amelyek mellett korábban vagy vakon elmentem, vagy egyszerűen nem akartam meglátni őket. Esti telefonhívások, amelyeket Gábor már nem előttem vett fel, hanem átment velük egy másik szobába. Üzenetek, amelyekre háttal fordulva válaszolt. Új szokások: gyakrabban zuhanyzott, többet törődött a külsejével, és egyre drágább ruhákat vásárolt magának.
— Jól nézel ki — jegyeztem meg egyszer, amikor egy vadonatúj öltönyben készülődött munkába.