Huszonkét esztendő. Ennyi ideje éltünk Gáborral csendes, kiszámítható rendben, nagy veszekedések és fölösleges jelenetek nélkül. Reggel fél nyolckor indult dolgozni, én kikísértem az ajtóig, puszit adtam az arcára. Este hét körül ért haza, megvacsoráztunk, megnéztük a híradót, aztán lefeküdtünk. Hétvégén többnyire a hétvégi házhoz mentünk, bevásároltunk, néha színházba is eljutottunk. Mindennek megvolt a maga helye, ideje, rendje.
Nem panaszkodtam. Mire is panaszkodhattam volna? A barátnőim közül sokan irigyelték ezt a fajta nyugalmat.
— Szerencséd van Gáborral, Katalin — mondogatták. — Nem iszik, nem csapong, rendesen dolgozik. Aranyember, nem férj.
Lehet, hogy igazuk volt. Talán valóban boldog voltam, csak nem tudtam eléggé megbecsülni. Egészen addig a márciusi estéig, amikor egyetlen apróság mindent megbillentett.
Gábor üzleti útra ment Debrecenbe. Nem volt ebben semmi szokatlan: a cége havonta egyszer leküldte, hogy ellenőrizze a helyi kirendeltség munkáját. Három nap, legfeljebb ennyi. Már hozzászoktam ezekhez a rövid távollétekhez, sőt, titokban még szerettem is őket egy kicsit. Ilyenkor megnézhettem azokat a sorozatokat, amelyeket ő ostobaságnak tartott, beülhettem a kádba egy könyvvel, és lelkiismeret-furdalás nélkül ehettem a fagylaltot egyenesen a dobozból.
A második napon felhívott a szállodából. Olyan beszélgetés volt, mint máskor: hogy van, mit evett, mikor indul haza.
— Kati, itt minden rendben — mondta a megszokott, nyugodt hangján. — Holnap még lesz egy megbeszélés, aztán jövök. Te hogy vagy otthon?
— Jól — feleltem, miközben egy magazint lapozgattam. — Erika, a szomszédasszony átugrott, teáztunk. Azt mesélte, náluk a lépcsőházban megint elromlott a lift.
— Hát igen, ezekkel a liftekkel mindig ez van.
Még öt percig beszélgettünk jelentéktelen semmiségekről. Aztán Gábor ásított egyet, és azt mondta:
— Na, megyek aludni. Szeretlek.
— Én is téged. Jó éjszakát.
Elköszöntünk, de valamiért nem tettem le azonnal a telefont. Hogy miért, máig sem tudom. Talán eszembe jutott még valami, amit mondani akartam, talán csak elkalandoztam, miközben az ablakon túl a márciusi latyakot néztem. Először halk zörgést hallottam, mintha Gábor letette volna valahová a készüléket.
Aztán megszólalt a háttérben egy hang, amelytől megfagyott bennem a vér.
Női nevetés volt. Csengő, könnyű, fiatal. Utána Gábor hangját hallottam, de nem úgy, ahogy velem szokott beszélni. Lágyabb volt, játékosabb, szinte incselkedő.
— Ugyan már, ne viselkedj úgy, mint egy kislány… Gyere ide.
Újabb nevetés. Valami elmosódott mondatfoszlány, amit nem értettem tisztán, de a hangsúlyhoz nem kellett magyarázat.
Reszkető kézzel szakítottam meg a hívást. A szívem olyan vadul vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Mi volt ez? A televízió szólt a szobájában? A szomszéd szobából szűrődött át? Vagy…
Nem. Ez lehetetlen. Gábor nem ilyen ember. Huszonkét éve vagyunk együtt. Nálunk minden nyugodt, tiszta, kiszámítható. Mi szüksége lenne bárki másra?
Csakhogy az a nevetés nem ment ki a fejemből. Fiatal volt, gondtalan, szabad. Olyan, amilyen talán valaha az enyém is volt.
Az éjszakát ébren töltöttem. Feküdtem a sötétben, a plafont bámultam, és újra meg újra visszajátszottam magamban azt a néhány másodpercet. Reggelre sikerült meggyőznöm magam, hogy túlreagáltam az egészet. A szállodákban vékonyak a falak, simán lehetett, hogy a szomszéd szobában nevetgélt valaki.
Gábor másnap úgy érkezett haza, mintha semmi különös nem történt volna. Hozott egy doboz debreceni édességet, beszámolt a megbeszélésekről, panaszkodott az esős időre. Én figyeltem minden mozdulatát, kerestem rajta a hazugság nyomát, de ugyanolyannak látszott, mint mindig: higgadtnak, kiismerhetőnek, kissé fáradtnak.
Vacsora közben aztán mégsem bírtam magamban tartani.
— Gábor — kezdtem, és igyekeztem természetes hangon beszélni. — Tegnap, amikor telefonáltál… miután elköszöntünk, véletlenül nem tettem le rögtön. Hallottam, hogy valaki nevet a háttérben.
Fel sem nézett a tányérjából.
— Ja, igen, az a hallból jött. Valami lányok randalíroztak ott, szerintem esküvőt vagy születésnapot ünnepeltek. Az egész szállodát felverték. Komolyan nem értettem, a személyzet hogy tűrheti.
A magyarázat hihető volt. Sőt, már-már túlságosan is kerek. De hinni akartam neki, ezért csak bólintottam, és nem kérdeztem tovább.
A következő hetek ugyanabban a mederben teltek, mint korábban. Munka, otthon, megszokott beszélgetések mindenféléről. Lassan majdnem el is felejtettem azt a hívást, legalábbis sikerült elhitetnem magammal, hogy csak a képzeletem játszott velem. Gábor figyelmes maradt, kiszámítható, sőt, mintha még kedvesebb is lett volna. Egyre gyakrabban hozott virágot: egyszer margarétát vett hazafelé, máskor rózsát a hétvégére.
— Mi ütött beléd? — kérdeztem ilyenkor mosolyogva.
— Semmi — vont vállat. — Egyszerűen kedvem támadt hozzá.
Áprilisban aztán előhozott egy témát, amely első hallásra is furcsán csengett: az iratok átíratását.
Egyik este a konyhában ültünk teával a kezünkben, amikor váratlanul megszólalt:
— Kati, gondolkodtam valamin. Mi lenne, ha a lakást és az autót átíratnánk anyám nevére?
— Tessék? — néztem rá értetlenül.
— Tudod, neki nyugdíjasként járnak bizonyos kedvezmények. Kevesebb adót fizetnénk, a rezsinél is kijöhetne némi megtakarítás, és a gépjárműadó sem lenne annyi. Éves szinten ez már szép összeg.
Összeráncoltam a homlokomat. Valami kellemetlenül megütötte a fülemet ebben az ötletben, bár akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi zavar benne.
— De miért kellene nekünk ezen spórolni? Anyagilag rendben vagyunk.
— Nem erről van szó — legyintett Gábor gyorsan. — Egyszerűen butaság többet fizetni, ha van rá törvényes mód, hogy kevesebbet fizessünk. Anyám beleegyezett, már beszéltem vele.
— Vele beszéltél, velem meg nem?
— Hiszen most beszélek veled.
Volt valami görbe ebben az érvelésben, mégis olyan magabiztosan adta elő, hogy nehéz volt azonnal belekötni. Sorolta az előnyöket, számokat emlegetett, és úgy tett, mintha mindez csupán józan, családi döntés volna.