— …aláírjam helyetted az iratokat, hogy ne csússzunk ki semmilyen határidőből?
Márk aprót biccentett, de a válla megfeszült.
— Akkoriban… azért, hogy kedvezőbb konstrukciót kapjunk… — Lilla egy pillanatra elhallgatott, mintha a régi banki beszélgetések darabkáit próbálná összerakni. — A „fiatal család” kedvezmény miatt azt mondtad, átmenetileg engem kell egyedüli tulajdonosként feltüntetni. Csak addig, amíg később mindent át nem vezettetsz.
A legelső, legnagyobb összeg — Erzsébet pénze — éppen abban az időszakban került befizetésre, amikor a hivatalos papírok szerint a lakásnak kizárólag Lilla volt a tulajdonosa.
Márk felröhögött. Nem természetesen, hanem idegesen, túl harsányan.
— Te most komolyan megőrültél? Ez ezer éve volt! Ne csinálj már ügyet belőle! Az anyám nyaralójának az ára ment bele! Az ő pénze volt!
— A pénz valóban az övé volt — mondta Lilla halkan, de minden szava tisztán csengett. — Csakhogy a befizetést az én önrészemként könyvelték el. Emlékszel? Akkoriban kaptam egy kisebb, de hivatalosan igazolt örökséget a nagymamámtól. A bank ragaszkodott hozzá, hogy legyen kimutatható saját forrásom. Te betetted Erzsébet pénzét, de a papírokon úgy szerepelt, mintha az én hozzájárulásom lett volna. Ideiglenesen. Pontosan te találtad ki így.
A levegő egyszerre megdermedt közöttük. Nem egyszerű csend lett, hanem súlyos, mozdíthatatlan fal. Márk arca kifakult. Lilla pedig — maga sem értette, honnan jön ez a nyugalom — kinyitotta a mappát, és előhúzta belőle az egyetlen megmaradt másolatot: az első banki szerződést.
Az asztalra csúsztatta, egyenesen a félig otthagyott vacsora mellé.
— Olvasd el. Fő tulajdonos: Lilla. Az első befizetés dátuma: közvetlenül a szerződés aláírása után.
Ekkor megszólalt a telefonja. Egy rövid üzenet érkezett. Az ügyvéd barátnőjétől.
„A tulajdonátruházási dokumentumok elkészültek a közjegyzőnél. Hívj, ha tudsz.”
Lilla lassan Márkra nézett. A férfi még mindig a papírt bámulta. A szája megremegett, a tekintete ide-oda futkosott, mintha menekülőutat keresne a sorok között. Pánik ült ki az arcára. Nyers, leplezetlen pánik. Épp az imént dobta ki az életéből azt a nőt, akit tehernek nevezett, miközben fogalma sem volt róla, hogy ez a „teher” egy órával korábban hivatalosan is a saját nevére íratta a lakást.
— Holnap te mész el innen, Márk — mondta Lilla alig hallhatóan.
A reggel nem fénnyel érkezett, hanem fojtogató, vihar előtti nehézséggel.
Lilla egy percet sem aludt. A konyhában ült, hidegre hűlt teát kortyolt, és a papírkupacokat nézte maga előtt. Nem sírt. Már nem maradt benne könny. Csak jeges, kemény elhatározás. Amikor a fájdalom túlcsordul, többé nem perzsel — acéllá hűl.
Márk jóval később támolygott elő. Gyűrött volt, a bűntudat árnyéka is átsuhant rajta, de a fölényeskedő arckifejezését még mindig nem volt hajlandó letenni. Úgy látszott, azt várja, Lilla majd összeomlik előtte, könyörög, és bocsánatot kér azért is, hogy egyáltalán szembe mert szállni vele.
— Na? Összeszedted már a holmidat? — kérdezte köszönés helyett. A hangja érdesen kapart, akár a rozsdás fém.
— Igen — felelte Lilla nyugodtan. — A tieidet készítem össze.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Erzsébet állt az ajtóban. Úgy vonult be, mintha ítéletet jött volna hirdetni: a legjobb kabátját viselte, az arcán pedig elégedett, kegyetlen mosoly ült. Láthatóan előre élvezte, hogyan fogja megalázni a menyét, akit mindig is fölösleges tehernek tartott.
— Mi folyik itt? — kezdte köszönés nélkül, majd lenézően végigmérte Lillát. — Azért jöttem, hogy visszakapjam a lakásom kulcsait. És jól jegyezd meg, kislány: minden, amit ide adtam, az enyém. A kanalak, a villák, az egész készlet is hozzám tartozik.