— Nem vagyok én adományozó alapítvány — tette hozzá Erzsébet, és úgy csettintett a nyelvével, mintha ezzel végleg pontot tett volna az ügy végére.
Márk azonnal megérezte, hogy anyja jelenléte mögé el lehet bújni. Szinte odatapadt mellé, mint egy gazdájától bátorságot váró kutyakölyök.
— Anya, én már közöltem vele — mondta sietve. — Reggel összepakol és elmegy.
— Helyes, fiam. Ha most nem lépünk, később még a nyakunkon marad — bólintott Erzsébet, majd Lilla elé állt, és parancsoló mozdulattal kinyújtotta a tenyerét. — A kulcsokat. És ide többé be ne merj…
Lilla azonban nem hátrált, nem is emelte fel a hangját. Egyetlen lassú mozdulattal az asztalra tett egy iratokat tartalmazó mappát. A legfelső lapon vastag, hivatalos betűk álltak:
„TULAJDONJOG IGAZOLÁSA. Lilla nevére kiállítva.”
— Téved, Erzsébet — szólalt meg Lilla olyan hidegen, hogy a szobában mintha hirtelen megállt volna a levegő. — Ez a lakás az én tulajdonom.
Erzsébet arca egy pillanat alatt kifejezéstelenné dermedt. Márk pedig még sápadtabb lett, mint az előző este.
— Mi… miféle ostobaság ez? — kapta fel Erzsébet a mappát reszkető kézzel, és dühödten kezdte lapozni, mintha biztosra venné, hogy valahol megtalálja benne a csalást. — Ez a mi lakásunk! Az én nyaralómat adtuk el az induló befizetéshez!
— A nyaraló valóban az öné volt. A pénz is öntől származott — biccentett Lilla. — Csakhogy a papírokban, azok miatt a kedvező hitelfeltételek miatt, amelyeket önök annyira fontosnak tartottak, Márk úgy intézte, hogy az első befizetés az én hozzájárulásomként szerepeljen. Fél évvel ezelőtt pedig, mivel a korábbi szerződés alapján én voltam az egyetlen jogosult tulajdonos, éltem a lehetőséggel, és a teljes ingatlant a saját nevemre jegyeztettem be. Az ügyvédem tanácsára. Családon belüli megtévesztés elleni védelemként.
Erzsébet levegő után kapkodott. Az arca lassan olyan vörösre váltott, mint a céklasaláta.
— Megtévesztés?! Te beszélsz megtévesztésről? Én… én azonnal rendőrt hívok! Feljelentelek, érted?
— Nyugodtan tegye meg — vont vállat Lilla. Most először érezte igazán, milyen az, amikor valakiről lekerül a lánc. — De előtte talán nézze meg ezt is.
Egy másik papírt csúsztatott elé.
Kamatmentes kölcsönszerződés volt.
— Az első befizetésről beszélünk, Erzsébet — folytatta Lilla nyugodtan. — Márk azt úgy tüntette fel, mintha az én részem lett volna. Ezt már elmondtam. Csakhogy fél évvel ezelőtt örököltem a nagymamámtól. És én, mint jóhiszemű adós — itt minden egyes szót külön, tisztán ejtett ki — most visszafizetem önnek ezt az összeget. Kamatostul. Törvényes, tiszta forrásból származó pénzből.
Márk tehát éppen azt a nőt akarta kitenni az utcára, akinek a saját, becsületesen megszerzett pénze és jogai tartották össze ezt az otthont. Ha létezik sorsszerű visszacsapás, hát az pontosan így néz ki.
— Itt van a pénze! — Lilla egy vaskos borítékot csapott az asztalra. Bankjegyek töltötték meg. Erzsébetnek erre végképp elakadt a szava. — Készpénzben, hogy később se lehessen kifogása. Az ön nyaralója, az ön összege. Ezzel lezártuk. Ettől a perctől kezdve önnek semmi köze ehhez a lakáshoz. Én vagyok az egyedüli tulajdonos.
Erzsébet a mellkasához kapott, mintha a szíve fájna. Márk némán állt. Hol a borítékot bámulta, hol az anyját, hol Lillát. Lassan felfogta, mi történt: el akarta zavarni a feleségét abból az ingatlanból, amelynek Lilla épp most bizonyította be, hogy ő a vagyonos, kizárólagos tulajdonosa.
— És most, Márk — fordult felé Lilla —, már nem vagyok teher. Én vagyok a tulajdonos. Tudod, ez mit jelent? Azt, hogy te fogsz elköltözni. Igen, te. Délután háromig. Addigra szeretném kihívni a lakatost.
Erzsébet végül nem telefonált a rendőrségre. A kapzsisága erősebbnek bizonyult a dühénél. Felmarkolta a készpénzzel teli borítékot — a saját „kölcsönét” —, és úgy viharzott ki a lakásból, mintha puskából lőtték volna ki. Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy még a konyhaszekrényben álló edények is megzörrentek.