— Te nem társ vagy, hanem kolonc a nyakamon! Holnap összepakolsz és elmész! — vágta oda a férfi, mit sem sejtve arról, milyen fordulat várja majd reggel.
— Nem feleség vagy, hanem teher! Holnap kiköltözöl! — ismételte meg Márk.
Kimondta. Végre hangot kapott az, ami már régóta ott kavargott közöttük, sűrűn és fojtogatón, mint az állott levegő. Csakhogy így, szavakba öntve, egészen más volt. Olyan, mintha valaki teljes erőből arcul csapta volna. Hidegen. Kíméletlenül.
Lilla a nappali közepén állt. Abban a szobában, ahol három évvel korábban saját kezűleg ragasztotta fel a silány tapétát, ahol térden csúszva súrolta a járólapot, nehogy Erzsébet, az anyósa, egyetlen porszemet is találjon. A kezében ott volt a vacsorás tányér.
Az a vacsora, amelyet ő főzött meg, miközben Márk, a férje, eldöntötte róla, hogy nem több egy feleslegessé vált bőröndnél, amit ideje lelökni a peron széléről.
— Mondd még egyszer — szólalt meg Lilla halkan, szinte suttogva.
Ilyen az, amikor odabent minden darabokra hullik. Kívül mozdulatlan csend, belül romba dől egy egész világ.
Márk, ez a harmincéves testbe zárt, sértődött kisfiú, fontoskodva kihúzta magát. Úgy fújta fel magát, mint egy pulyka. Nem nézett Lilla szemébe; inkább a villájával piszkálta a steaket, amit természetesen szintén Lilla készített.
— Mit ismételgessek rajta? — dünnyögte. — Anya így határozott. Átbeszéltük. Szükség van a lakásra, érted? A bátyám megnősül. Te pedig… majd csak megoldod valahogy.
„Majd megoldod.” Mintha Lilla nem ember lett volna, hanem egy régi, rozsdás szánkó az erkély sarkában, amit senki sem sajnál kidobni.
— Márk, ez a lakás a mi közös otthonunk. Három éve itt élünk! — Lilla érezte, ahogy elönti a forróság az arcát. A harag, az igazi, nyers, régóta visszafojtott düh végre áttörte a megaláztatások vastag rétegét.
— Ugyan már, mégis kinek a lakása lenne, Lilla? Térj már észhez! Anyámé! — Márk látványosan megforgatta a szemét, mintha egy értetlen kislánynak magyarázna. — Ő adta el a nyaralóját, hogy be tudjuk fizetni az induló összeget. Az ő pénze volt. Te ugyan mit tettél bele? Otthon ültél a gyerekkel, aztán elmentél arra a nevetséges, alulfizetett állásodra. Kolonc vagy. Nekem is, anyámnak is.
Kolonc. Hallják ezt?
Márk úgy beszélt, mintha elfelejtette volna, hogy Lilla félretette a kitüntetéses diplomáját, előbb azért, hogy megszülje a fiukat, aztán azért, hogy a hátán cipelje az egész háztartást. Azt a háztartást, amelyről most kiderült, hogy soha, egyetlen pillanatig sem tartották az övének. És mindezek után ő csak teher.
Márk odalépett hozzá, kivette a kezéből a tányért, és betette a mosogatóba. Olyan magától értetődő, hanyag mozdulattal tette, mintha nem éppen Lilla életét zúzná össze, hanem csak arrébb rakna egy útban lévő dísztárgyat.
— Anyával már mindent megbeszéltünk. Holnap átjön, te pedig leadod a kulcsokat. És tudod… — egy pillanatra elhallgatott, majd kimondta: — Holnap el kell menned innen.
Ekkor Lillában valami élesen kattant. Mintha bekapcsolt volna egy belső riasztó. A félelem hirtelen elpárolgott, és a helyén csak valami dermesztő, mégis perzselő sértettség maradt. És akkor eszébe jutott. Váratlanul, szinte nevetségesen egyszerűen. Alig öt perce még a fiuk régi oltási papírjait kereste, és közben megtalálta azt a bizonyos mappát.
— Emlékszel — lépett hátrébb Lilla, ösztönösen távolodva Márk öntelt magabiztosságától —, amikor felvettük erre a lakásra a hitelt?
— Persze hogy emlékszem. És akkor mi van? — Márk arcán azonnal látszott, hogy nem tetszik neki, merre kanyarodik a beszélgetés.
— Arra is emlékszel, hogy akkor hirtelen el kellett utaznod egy munkaügy miatt? És megkértél, hogy menjek el a közjegyzőhöz, és én intézzem el helyetted a formaságokat?