Már másnap, alig huszonnégy órával azután, hogy megérkeztek, meg is szólalt a mobilja.
— Anna! — üvöltötte András a kagylóba, miközben a háttérből valami elképesztő lárma szűrődött át. — Mi a fenét foglaltál te nekünk?!
Anna a ragyogóan tiszta konyhájában ült, nyugodtan kortyolt a kávéjából, és halkan válaszolt:
— Nem igazán értem, mire gondolsz.
— Ez nem szálloda! Ez valami lepukkant diákszálló! Itt egyetemisták laknak, hajnalig bömböl a zene, a zuhanyzóban meg penész van!
A vonal másik végén Mária hangja is felcsattant, valahonnan távolabbról:
— És hol volt a transzfer? A taxis átvágott minket, egy rakás pénzt lehúzott rólunk!
— Furcsa — jegyezte meg Anna szinte közönyösen. — Az irodában azt mondták, hogy nagyon közkedvelt hely a fiatalok körében.
— Miféle fiatalok?! Negyvenhárom éves vagyok! — tajtékzott András. — Foglalj nekünk azonnal egy normális hotelt!
— Nem tudok — felelte Anna. — A pénzt már elköltöttem.
— Akkor gyere ide, és intézd el személyesen!
— Nem megyek.
— Hogyhogy nem jössz?! Te keverted ezt az egészet, te is hozd helyre!
Anna letette a csészét az asztalra, és most először keményebb lett a hangja.
— Ti akartatok az én pénzemen nyaralni. Attól még nem fogok utánatok rohanni, hogy kimentselek benneteket onnan.
Azzal megszakította a hívást.
A telefon még jó néhányszor csörgött, de Anna nem vette fel. Egy idő után elhallgatott.
Az elkövetkező hét olyan volt számára, mintha váratlanul visszakapta volna az életét. Elment színházba, találkozott a barátnőivel, hétvégén délig aludt, és senki nem szólt be neki a reggelije miatt. Senki nem forgatta a szemét, ha vett magának valamit, és senki nem számolgatta hangosan, mire mennyit költött. A lakás csendes volt, tiszta, és végre valóban az övének érződött.
András és Mária a megbeszélt napon tértek haza. Mindketten kimerültnek látszottak, de a fáradtságnál is erősebben sugárzott róluk a düh.
— Te ezt direkt csináltad! — támadt rá András, amint belépett az ajtón. — Szándékosan küldtél minket arra a borzalmas helyre!
— Milyen borzalmas helyre? — kérdezte Anna ártatlan arccal.
— Abba az átkozott hostelbe! Keresnünk kellett egy magyarul beszélő idegenvezetőt, aztán még külön fizethettünk egy rendes szállodáért! Egy vagyont hagytunk ott!
— Én azt hittem, spórolni szerettetek volna — mondta Anna nyugodtan.
— Kétszer annyiba került az egész! — visította Mária. — Ez felháborító!
— A kapzsiság gyakran ilyen eredményhez vezet — vont vállat Anna, mintha csak egy bölcsességet idézne.
András úgy meredt rá, mintha most látná először.
— Megváltoztál — mondta végül.
— Igen — bólintott Anna. — Meg.
— Beadom a válókeresetet — jelentette ki András.
— Remek — felelte Anna. — Az iratok a hálószobában vannak az asztalon. Már mindent előkészítettem.
Ezúttal mindketten elnémultak. Még Mária is csak pislogott.
— Hogy érted azt, hogy előkészítetted? — kérdezte András bizonytalanul.
— Egyszerűen. Benyújtottam a kérelmet, és rendeztem a vagyonmegosztást. A lakás az enyém marad, mert még a házasság előtt vettem. Az autó a tiéd, a neveden van. Közös hitelünk nincs, gyerekünk sincs, úgyhogy a dolog nem túl bonyolult.
Mária ekkor először tűnt igazán elveszettnek.
— És én hol fogok lakni?
— Ez már nem az én problémám — válaszolta Anna. — Van saját lakásotok.
— De azt kiadtuk! Bérlők vannak benne!
— Akkor majd meg kell egyeznetek velük.
Anna felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult.
— Hová mész? — hökkent meg András.
— A barátnőmhöz. Amíg összepakoltok. Szerintem egy hét bőven elég lesz rá.
A küszöbnél még egyszer visszafordult.
— Ja, és még valami — tette hozzá. — Köszönöm a nyaralást. Én nagyszerűen kipihentem magam.
Az ajtó halk kattanással zárult be mögötte. Anna pedig nagyon hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott.