— Anyának igaza van — vette át a szót András is. — Többet költünk, mint amennyit megengedhetnénk magunknak. Ideje lenne visszafogni a kiadásokat.
— Mégis min spóroljak? — szakadt ki Annából. — Nem veszek kétmilliós bundákat, nem járok minden hétvégén szépségszalonba. Egy pár cipő, egy hajvágás, egy kis kozmetikum nem luxus, hanem alapvető szükséglet.
— Alapvető szükséglet! — horkant fel Mária. — Bezzeg a mi időnkben a nők mindenféle cicoma nélkül is tudták, hogyan tartsák meg a férfiakat.
— A maguk idejében meg a nők minden nap friss húslevest főztek — csúszott ki Annából, mielőtt visszafoghatta volna magát.
A konyhára sűrű, kellemetlen csönd telepedett. András felvonta a szemöldökét; pontosan értette, mire céloz Anna. Mária ugyanis valóban úgy viselkedett, mintha természetes volna, hogy a menye külön főzzön rá, kimossa a ruháit, és úgy ugrálja körül, mintha beteg lenne. Pedig az asszony makkegészségesnek tűnt, különösen akkor, ha Anna hibáit kellett nagy energiával felsorolnia.
— Nem értem, miért kell mindjárt támadásnak venned mindent — jegyezte meg András hűvösen. — Csak a családi költségvetésről beszélgetünk.
— Az én költségvetésemről — javította ki Anna. — Az az én fizetésem.
— Egy család vagyunk, tehát közös a pénz is — zárta le András.
Reggeli után Anna bezárkózott a fürdőszobába, és hosszú percekig nézte a saját tükörképét. Amikor összeházasodtak, András keresett jobban. Az elmúlt két évben azonban Anna előrelépett: vezető tanácsadó lett egy ügyvédi irodában, a jövedelme érezhetően megnőtt. András ezzel szemben ugyanott toporgott, középvezetői beosztásban. És minél többet keresett Anna, a férje annál szorosabban próbálta ellenőrizni, mire költi a pénzét. Mintha legalább ezen keresztül meg akarta volna őrizni a fölényét.
A következő napok fojtott csendben teltek. Anna estig bent maradt a munkahelyén, csak hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie. A lakásban úgyis Mária sokatmondó pillantásai és András újabb szemrehányásai várták.
Csütörtök este, amikor a tévé előtt ültek, Anna végül rászánta magát.
— András — kezdte óvatosan. — Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahová pihenni? Régóta nem voltunk kettesben sehol.
András felnézett a telefonjából, amelyen éppen híreket görgetett.
— Pihenni? És miből?
— Kaptam prémiumot. Elmehetnénk Horvátországba, valami jó tengerparti szállodába. All inclusive ellátással.
— Mennyibe kerülne?
— Kettőnknek… talán négyszáz és nyolcszázezer forint között.
András halkan füttyentett.
— Nem kevés. De az ötlet nem rossz. Csak akkor egyértelmű: te vetetted fel, te is fizeted.
Anna úgy érezte, valami hirtelen elszakad benne. Ő közös kikapcsolódást ajánlott, hátha sikerül közelebb kerülniük egymáshoz, a férje viszont megint kizárólag a pénzt látta az egészben.
— Rendben — felelte csendesen. — Kifizetem.
— Akkor ezt megbeszéltük! — derült fel András arca. — Anya! — kiáltott ki a konyha felé. — Megyünk Horvátországba!
Mária szinte azonnal megjelent az ajtóban, kezében egy konyharuhával.
— Horvátországba? Milyen csodás! Már régóta szeretném látni a tengerparti városokat.
— Mi megyünk — pontosított Anna. — András és én.
— Jaj, kedvesem, és velem mi lesz? Itt hagynátok egyedül a lakásban? — Mária olyan mártírarcot vágott, hogy Anna azonnal tudta: ezt a csatát már azelőtt elvesztette, hogy elkezdődött volna.
— Anya, ne mondd már… — próbálta András, de Mária nem hagyta végigbeszélni.
— Andráskám, én megértem, hogy a fiatalok szeretnének kettesben lenni. De olyan magányos lett az életem.