Anna az előszobai tükör előtt állt, és az új frizuráját igazgatta, amikor a háta mögül meghallotta azt a jól ismert, jelentőségteljes köhintést. András jelent meg az ajtóban azzal az arckifejezéssel, amelyet Anna már messziről felismert: szemrehányás, rosszallás és alig visszafogott felháborodás keveréke ült az arcán.
— Mennyibe került? — kérdezte minden bevezetés nélkül, fejével a haja felé bökve.
— Neked is szép jó reggelt, drágám — felelte Anna szárazon, anélkül hogy megfordult volna. — Tizenkétezer forint volt.
András halkan füttyentett, mintha a felesége éppen bevallotta volna, hogy kifosztotta a templomi perselyt.
— Tizenkétezer egy hajvágásért? Aranyból van a hajad, vagy mi? Itthon öt perc alatt lenyírtalak volna géppel.
— Biztosan — fordult végre felé Anna. — Csak hát az eredmény is pontosan olyan lett volna.
— Mi baj lenne vele? Haj, mint haj. A te korodban már úgysem segít sokat egy frizura.
A mondat úgy csattant a levegőben, mint egy ostorcsapás. Anna érezte, ahogy odabent valami összerándul. Harmincnégy éves volt, és még mindig vonzó nőnek tartotta magát. Vagy legalábbis igyekezett elhinni, hogy az.
— Értem — mondta végül, és elhaladt mellette a konyha felé.
Reggeli közben András elővette kedvenc témáját: a családi költségvetést. Maga elé terítette Anna bankkártyás költéseinek kinyomtatott listáját, olyan gondossággal, ahogy egy nyomozó rakja sorba a bizonyítékokat.
— Ez meg mi? — bökött rá az egyik tételre. — „Arany Rózsa”, huszonnyolcezer forint. Miféle üzlet ez?
— Cipőbolt — felelte Anna fáradtan, miközben a kávéját kavargatta.
— Huszonnyolcezer egy pár cipőért? Hány cipőd van neked itthon? Húsz pár?
— Tizennégy. És abban benne van minden évszakra való.
— Hány lábad van? Kettő! Akkor két pár is bőven elég lenne. Egy munkába, egy meg otthonra.
Anna felnézett rá. Néha az volt az érzése, mintha egy teljesen idegen ember ülne vele szemben. Hová tűnt az az András, aki három évvel korábban csak úgy virágot hozott neki, étterembe vitte, és azt suttogta, hogy ő a legszebb nő a világon? Mikor lett belőle ez a kicsinyes ellenőr, aki minden egyes forintját számon kéri?
— És ez? — folytatta András, nem engedve a témát. — „L’Étoile”, tizenhatezer. Már megint kozmetikumok!
— A munkámhoz szükségem van jó minőségű sminkre.
— Minek? Nem modell vagy. Az ügyfelek tanácsért mennek hozzád, nem azért, hogy a szépségedben gyönyörködjenek.
Ekkor beúszott a konyhába Mária, András anyja. Már fél éve náluk lakott; a férje halála után egyedül maradt, András pedig ragaszkodott hozzá, hogy költözzön hozzájuk. Anna azóta úgy érezte magát a saját lakásában, mintha aknamezőn járna.
— Jó reggelt — préselte ki magából az anyósa, miközben végigmérte Annát. — Mi történt a hajaddal?
— Levágattam.
— Jaj, én meg azt hittem, csak rosszul aludtál. — Mária leült az asztalhoz a fia mellé, és azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Andrásnak igaza van, kedvesem. Minek ennyit költeni? Én egész életemben magamnak festettem a hajam, mégis szaladtak utánam a férfiak.
Anna felidézte magában a fiatal Máriáról látott fényképeket, de inkább hallgatott. Vitába szállni vele teljesen értelmetlen lett volna: az anyósa úgyis mindig megtalálta a módját, hogy belé kössön.