Olyan lakhelye, amelyből még a tulajdon nagyanyja sem teheti ki az utcára.
Erika mintha egyszerre veszítette volna el minden erejét: nehézkesen leereszkedett a konyhai székre. A korábbi támadó lendület, az a parancsoláshoz szokott, kérlelhetetlen keménység egyetlen pillanat alatt lefoszlott róla. Már nem félelmetes asszony ült velük szemben, hanem egy megrendült, reszkető idős nő.
– Ez nem lehet igaz… – lehelte alig hallhatóan. – István… ő ilyet nem mert volna megtenni… Én… én ezt nem hagyom annyiban! Feljelentem… még azt a közjegyzőt is!
– A közjegyző, aki a végrendeletet ellenjegyezte, három éve elhunyt – felelte Júlia nyugodt, szinte tárgyilagos hangon. – De az irodájában megvan az irattár. A másolati példányt ott őrzik. Ha szeretné, kérhet betekintést.
Nem találgatott. Pontosan tudta, miről beszél. István, a már halott após, sokkal messzebbre látott, mint ahogyan azt bárki feltételezte róla. Egy esztendővel a halála előtt, amikor Erika éppen a hétvégi házban tartózkodott, magához hívta Júliát egy hosszabb beszélgetésre. Akkor először beszélt őszintén a magányáról, a felesége zsarnoki természetéről, és arról a félelméről, hogy Erika előbb-utóbb teljesen felőrli a menyét.
– Te rendes lány vagy, Júlia – mondta akkor köhögve, fáradt mosollyal. – Csendes, tisztességes. Márk sem rossz ember, csak gyenge. Az anyja úgy nevelte, hogy ne merjen vele szembemenni. Aggódom értetek. De ha egyszer gyereketek lesz, minden más értelmet kap. Akkor már lesz miért megállnod a lábadon.
Néhány nappal később azzal az ürüggyel vitte el otthonról, hogy sétálnak egyet. Valójában egy régi ismerőséhez mentek, egy közjegyzőhöz. A félhomályos, csendes irodában, ahol a levegőben régi akták és pecsétviasz nehéz illata keveredett, elkészült az a dokumentum, amelyről azóta senkinek sem beszélt.
– Erről hallgass, lányom – mondta István búcsúzáskor, miközben Júlia kezébe nyomta az irattartót. – A legvégső pillanatig ne említsd senkinek. Tudni fogod, mikor kell elővenned. Erika nem szerezhet róla tudomást. Ha megtudná, élve szedne szét.
És most pontosan az a végső pillanat érkezett el.
– Én… én tönkreteszlek! – hörögte Erika, s a tekintetében újra fellobbant a gyűlölet. – Csaló vagy! Rászedted, elcsavartad a fejét, kihasználtad!
– Kérem, nyugodjon meg – szólt rá Júlia halkan. – Nemrég infarktusa volt. Nem lenne szabad felzaklatnia magát.
A figyelmeztetés, amely saját egészségi állapotára emlékeztette, mintha egy pillanatra kijózanította volna Erikát. Elharapta a következő mondatot, és csak kapkodva, sípolva szedte a levegőt.
Márk mozdulatlanul állt a konyha közepén. Úgy nézett ki, mint aki hirtelen egy idegen lakásban találta magát. Az a világ, amelyet addig biztosnak és változtathatatlannak hitt, darabjaira hullott. Abban a világban az anyja keménykezű volt ugyan, de mindig „jót akart”; a felesége pedig csendes, engedelmes, alkalmazkodó asszonyként létezett mellette. Most kiderült, hogy mindez csak kényelmes önámítás volt. Az anyja nem családi rendet tartó asszony, hanem mohó és kegyetlen ember. A felesége nem tehetetlen áldozat, hanem méltósággal bíró nő, aki évek óta őrzött egy utolsó eszközt a kezében. Az apja pedig, akiről azt hitte, semmit sem vesz észre, valójában mindent látott.
– Holnap ügyvédhez megyek – mondta végül tompán. – Meg fogjuk támadni ezt az egészet.
– Tegyétek, ahogy jónak látjátok – vont vállat Júlia. – Csak jobb, ha tudjátok: a végrendeletben szerepel még egy kikötés. Ha te vagy az édesanyád bíróság elé viszitek az ügyet, akkor előkerül egy tanú is.
– Milyen tanú? – kapta fel a fejét Márk.
– István unokatestvére. Gábor. Debrecenből.
A név hallatán Erika egész teste megrándult. Az arcán olyan félelem suhant át, amelyet addig soha nem mutatott előttük.
– Gabi?! – sziszegte. – Mi köze ehhez annak a… annak a kétes alaknak?
– Nem kétes alak, hanem geológus – javította ki Júlia. – És István egyik legközelebbi barátja volt. Kapott egy másolatot a végrendeletből, mellé pedig egy levelet, amelyben István részletesen leírta, mi történik ebben a családban. Arra kérte, ha szükség lesz rá, tanúskodjon. Mondja el, milyenek voltak itt a viszonyok. Azt hiszem, bőven volna miről beszélnie.
Erika még sápadtabb lett. Gábor – akit Márk gyerekkorában egyszerűen Gábor bácsinak szólított – szálfaegyenes ember volt, nemcsak termetre, hanem jellemre is. Ő volt az egyetlen a családban, aki soha nem hátrált meg Erika elől. Mindig kimondta, amit gondolt, akkor is, ha abból vihar lett. Utoljára tíz éve járt náluk, István kerek évfordulóján. Az ünneplés akkor hatalmas veszekedésbe fulladt, mert Gábor nyíltan azzal vádolta Erikát, hogy papucsférjet csinált az unokatestvéréből. Azóta a nevét sem volt szabad kiejteni a házban.
Júlia felemelte a telefonját.
– Megvan a száma. Felhívjam?
Ez volt az utolsó ütés. Erika abban a pillanatban megértette, hogy veszített. Lassan feltápászkodott, egyik kezével az asztal szélébe kapaszkodva.
– Gyűlöllek benneteket – préselte ki a fogai között, Júliára szegezve a tekintetét. – Mindnyájatokat gyűlöllek.
Aztán elindult a szobája felé. Görnyedten ment, apró, csoszogó léptekkel, mintha hirtelen éveket öregedett volna. Már nem a lakás rettegett úrnőjének tűnt, hanem egy sarokba szorított, legyőzött teremtménynek.
Márk a konyhában maradt, és üres tekintettel bámult maga elé.
– Miért csináltad ezt, Júlia? – kérdezte végül elhaló hangon. – Miért hallgattál ennyi éven át?
Júlia keserűen elmosolyodott.
– Szerinted volt más választásom? Ha előbb állok elő vele, csak még rosszabbul jártam volna.