– Ha akkor előállok a végrendelettel, szerinted bármi másként alakult volna? – folytatta Júlia halkan, de keményen. – Az anyád úgy rászabadította volna rám a poklot, hogy talán már másnap összecsomagolok és eltűnök innen. Te pedig… te neki hittél volna. Elkönyveltél volna számító nőnek, csalónak, betolakodónak. Ott maradtam volna minden nélkül: férj nélkül, fedél nélkül, támasz nélkül. Ezért vártam. Kivártam azt a pillanatot, amikor már nemcsak magamért kell kiállnom.
Tenyerét óvatosan a hasára simította.
– Nem ezekért a falakért küzdök, Márk. Hanem azért, hogy a gyerekem békében nőhessen fel.
Márk nem felelt. Nem is nagyon lett volna mit mondania. Érezte, hogy Júlia minden szava igaz. Mintha egyetlen pillanat alatt világossá vált volna előtte az egész addigi élete: a halogatásai, a gyávasága, az, ahogyan mindig hagyta, hogy más döntsön helyette. Főleg az anyja. Éveken át mögé bújt, és most ennek a következményei ott álltak előtte teljes súlyukkal. A felesége szemében elveszítette a tekintélyét, és talán saját maga előtt is.
Másnap Júlia betartotta, amit ígért, és felhívta Gábor bácsit. Nem magyarázkodott hosszan, nem sorolta fel a részleteket. Csak annyit mondott, hogy baj van, és szüksége volna rá. A férfi nem kérdezősködött, nem faggatózott, csupán röviden válaszolt:
– Két nap múlva ott leszek. Tarts ki addig.
Az a két nap szinte mozdulatlan, nyomasztó csöndben telt el. Erika asszony nemigen mutatkozott; a szobája ajtaja többnyire zárva maradt, csak időnként szűrődött ki mögüle ingerült köhögés vagy valami dühös motozás. Márk reggel elment dolgozni, este hazajött, hangtalanul evett pár falatot, aztán ő is bezárkózott. Néha megpróbált Júliához szólni, de a mondatok félúton elhaltak benne. Mardosta a lelkiismeret, mégsem volt képes megtenni az első lépést. A sértett büszkesége és az évtizedes beidegződés, hogy az anyja akaratához igazodjon, erősebbnek bizonyult nála.
Gábor bácsi pontosan akkor érkezett, amikorra ígérte magát. A csengő élesen hasított bele a lakás fülledt csendjébe. Amikor Júlia ajtót nyitott, egy termetes, széles vállú, szakállas férfi állt a küszöbön, régi, megkopott bőrkabátban. Már a hetvenes éveihez közelíthetett, mégis olyan erő sugárzott belőle, mint egy vihart is álló öreg tölgyből. Ősz haját hátul összefogta, bozontos szemöldöke alól pedig meglepően tiszta, világoskék tekintet vizsgálta a világot.
– Szervusz, kislányom – mordult fel mély hangon, amelytől mintha a falak is megrezzentek volna. – No, lássuk csak, ki meri itt bántani az unokahúgomat.
Belépett, és vele együtt mintha hideg erdők, füst, szél és valami nyers, férfias erő illata áradt volna be a lakásba. A hatalmas vászonzsákját ledobta a padlóra, aztán lassan körbehordozta a tekintetét.
Ekkor nyílt ki Erika asszony ajtaja. Amint megpillantotta Gábort, egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Te… – sziszegte alig hallhatóan.
– Én bizony, Erika – húzódott széles vigyorra a férfi szája. – Meglepődtél? Pedig itt vagyok. Gondoltam, megnézem, hogyan boldogultok István nélkül. Ahogy látom, nem valami fényesen. Nehéz itt a levegő. Áll benne az irigység. Meg a rosszakarat.
Azzal besétált a konyhába, és leült az egyik hokedlire. A kis szék fájdalmas nyikorgással tiltakozott a súlya alatt.
– Kezdd az elején, Júlia – mondta. – Mi történt itt?
Júlia elmondott mindent. Nem sírt, nem emelte fel a hangját, nem próbált szánalmat kelteni. Egyszerűen, sorban beszélt a megalázásokról, a veszekedésekről, István szívrohamáról és a végrendeletről. Gábor némán hallgatta, időnként lassan bólintott. Az arca közben egyre sötétebb lett. Erika asszony az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket, a pillantása szinte szikrákat vetett.
Amikor Júlia a végére ért, hosszú csönd ereszkedett rájuk. Gábor az ablak felé fordult, és egy darabig úgy ült, mintha odakint keresné a választ.
– Tudod, Erika – szólalt meg végül, továbbra sem nézve rá –, az erdőben a medve, ha jelzi, hogy az a terület az övé, belevési a karma nyomát a fa kérgébe. Minél magasabban van a hasítás, annál nagyobb és erősebb állat járt ott. A többi medve odamegy, megszagolja, megnézi. Ha látják, hogy ők kisebbek, gyengébbek, továbbállnak. Nem kezdenek fölösleges harcba. Ez a rend.
Lassan megfordult, és most már egyenesen az asszonyra szegezte a tekintetét.
– Te viszont egész életedben magasabbra akartad tenni azt a karmolást, mint ameddig valójában felérsz. Erősebbnek mutattad magad, mint amilyen vagy. És mindenkit, aki a közeledbe került, megpróbáltál lenyomni, hogy nagyobbnak látszódj mellette.
Erika arca megfeszült, de Gábor nem hagyta szóhoz jutni.
– Istvánt is felőrölted. Most a fiadon a sor, igaz? Csakhogy ez a lány… – állával Júlia felé intett. – Ő nem olyan, akit könnyen összeroppantasz. Több benne a tartás, mint benned valaha volt. Mert ő az igazságból merít erőt. Te pedig hazugságokból építettél magadnak trónt.
A férfi szeme hidegen, acélosan csillant.
– István írt nekem. Nem keveset. Sejtette, mi fog történni. Tudta, hogy megpróbálod majd kiforgatni őket mindenből. Ezért hagyta hátra azt a végrendeletet. Másképp nem tudta megóvni a saját vérét, a folytatását. Te pedig még az utolsó akaratát is semmibe vetted.
– Ez az egész az ő mesterkedése! – tört ki Erika élesen. – Ő hálózta be, ő fordította ellenem!
– Elég – vágott közbe Gábor olyan erővel, hogy az asszony szava bennszakadt. – Ne mérgezd tovább a levegőt hazugsággal. Legalább most ne. Vesztettél, Erika. Ideje lenne belátnod.
Este Márk hazaért.