„Takarodj innen, semmi közöd ehhez a lakáshoz!” – ordította az anyósom. Fogalma sem volt róla, hogy az én nevem szerepel a végrendeletben…
A konyhára egyszerre olyan némaság telepedett, mintha valaki nehéz takarót dobott volna rájuk. Az asztalon felejtett hajdina és a fasírt lassan kihűlt, s az egész látvány úgy hatott, mint egy félbeszakadt családi vacsora temetése. Mintha nemcsak az étel hűlt volna ki, hanem mindaz is, amit addig életüknek hittek.
– Hogy… mit mondtál? – tért magához elsőként Erika asszony. A hangja, amely máskor képes lett volna üveget karcolni, most furcsán elrekedt, és valahol a torka mélyén akadt meg. Úgy bámult Júliára, mintha az előtte álló nő egyik pillanatról a másikra teljesen idegenné változott volna.
Márk is dermedten nézte a feleségét. A villája megállt a levegőben, félúton a tányér és a szája között. Az arcán előbb tanácstalanság futott át, aztán a döbbenet helyét gyanakvás, majd egyre erősebb bosszúság vette át.
– Júlia, elég legyen ebből a színjátékból – préselte ki a fogai között. – Milyen végrendeletről beszélsz? Ez egyáltalán nem mulatságos.
– Nem is annak szántam – felelte Júlia csendesen, és állta a férje pillantását. Nem sütötte le a szemét, nem hátrált meg. Odabent ugyan minden jéggé fagyott benne, de kívülről nyugodtnak tűnt. Túl sokáig várta ezt a percet ahhoz, hogy most összeroppanjon. – Az igazat mondom. Az apád, István – nyugodjék békében – hagyott maga után egy végrendeletet. Abban pedig az áll, hogy a halála után ez a lakás engem illet.
Erika asszony torkából különös hang szakadt fel: félig gúnyos kacaj, félig levegő után kapkodó nyögés.
– Te… te megbolondultál, lányom?! – rikácsolta, ahogy visszatért belé a régi harciasság. – Miféle végrendelet?! István hét éve meghalt! Ez a lakás közös vagyon volt, és a halála után én lettem a tulajdonosa! Minden papírom megvan róla!
– Önnek azok az iratai vannak meg, amelyeket özvegyként a törvényes öröklési eljárásban kapott – mondta Júlia lassan, kimérten, mintha minden szót előre betanult volna. – Nekem viszont végrendeletem van. Az elhunyt utolsó akarata pedig elsőbbséget élvez.
– Hazudsz! – visította az anyósa, miközben az arca vörös foltokban lángolni kezdett. Egy lépést tett Júlia felé, ökölbe szorított kézzel hadonászva. – Hazudsz, te aljas nő! Te hamisítottad azt a vacak papírt, és most ezzel akarsz minket sarokba szorítani? Ki akarod csalni alólunk a lakást?
– Anya, kérem, nyugodjon meg – ugrott fel Márk az asztaltól, és ösztönösen a két nő közé állt. – Júlia, add ide azt a… azt az iratot.
Júlia szó nélkül biccentett. Kiment a konyhából, majd rövid idő múlva egy kopott, régi kartonmappával tért vissza. Kinyitotta, elővett belőle egy négyrét hajtott, megsárgult lapot, és Márk felé nyújtotta.
A férfi úgy vette át, mintha a papír nem is papír volna, hanem valami mérgező állat. Óvatosan széthajtotta. Tekintete gyorsan siklott végig a gépelt sorokon, aztán megakadt az alján: ott állt az apja jellegzetes, határozott aláírása, mellette pedig a kék pecsét.
Erika asszony egy hirtelen mozdulattal kitépte a kezéből az okiratot. Hosszú, csontos ujjai reszkettek, ahogy a lapot szorította.
– „Én, Potapov István, teljes belátási képességem birtokában…” – olvasta félhangosan, inkább motyogva, mint beszélve. A következő soroknál megbicsaklott a hangja. – „…minden ingó és ingatlan vagyonomat, bárhol található és bármiből álljon is, különösen a … szám alatti kétszobás lakást Orlova Júliára hagyom…”
Tovább már nem jutott. A végrendelet kicsúszott az ujjai közül, és hangtalanul a padlóra hullott.
– Hamis! – szakadt ki belőle az ordítás. A hangjában már nem pusztán düh volt, hanem valami nyers, állati rémület is. – Ez hamisítvány! Az én Istvánom ilyet soha nem tett volna! Ő szeretett engem!
– Szerette magukat – mondta Júlia halkan. – De nem volt vak. Látta, hogyan bánik azokkal, akik önnél gyengébbek. És mindennél jobban vágyott egy unokára. A végrendeletben van még egy kikötés.
Márk lehajolt, és felvette a földről a papírt.
– Milyen kikötés? – kérdezte rekedten.
– Olvasd tovább – intett Júlia. – „…azzal a feltétellel, hogy a tulajdonjog kizárólag akkor száll át rá, ha gyermeket szül a fiamtól, Potapov Márktól.”
Márk keze lassan leereszkedett, benne a végrendelettel. Előbb Júlia gömbölyödő hasára nézett, majd az anyja eltorzult arcára. A darabok lassan összeálltak a fejében, és a kép, amely kirajzolódott előtte, félelmetes volt. Az apja, az a hallgatag, visszahúzódó ember, akit Erika egész életében a maga akarata alá gyűrt, a háttérben ilyen hatalmas döntést hozott. Hogy miért? A válasz ott volt előtte, mégis képtelen volt azonnal elfogadni.
– Ezt… azért csinálta, hogy téged megóvjon – suttogta végül Júliára emelve a tekintetét. – Tőle.
– Nem csak engem akart megvédeni – javította ki Júlia csendesen. – A család jövőjét próbálta biztonságba helyezni. Azt akarta, hogy az unokájának legyen saját otthona.