Lehetett egyszerű előminősítés, egy félbehagyott kérelem nyoma, sőt akár adminisztrációs hiba is. Katalin mégis azt tanácsolta, ne hagyjam annyiban: hívjam fel a bankot, és kérdezzek rá pontosan, mi történt.
Felhívtam őket. A vonal túlsó végén ülő ügyintéző sokáig keresgélt a rendszerben, majd udvarias hangon közölte, hogy négy hónappal korábban fogyasztási hitelkérelmet adtak be. Az én nevemben. A kérelmet elutasították, mert nem volt megfelelő jövedelemigazolás, de maga az igénylés létezett.
Én semmilyen hitelt nem kértem.
Úgy kihűlt a kezem, mintha jeges vízbe mártottam volna. Nem az összeg rémített meg. Nem volt óriási pénzről szó, nagyjából nyolcszázezer forintról. Az ijesztett meg, hogy valaki az én adataimmal élt vissza. Az útlevelem otthon volt, a hálószobai komód fiókjában. Ahhoz a fiókhoz két ember férhetett hozzá: én és Gábor.
Este hazamentem. Lilla a szobájában ült a füzetei fölött, Gábor pedig a konyhában kanalazta a megmelegített köretet a fasírttal. A tévéből halkan, egyhangúan folytak a hírek.
– Milyen lett a frizurád? – kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.
– Jó. Be is festettem.
Biccentett. Én feltettem a vizet teának, és a tarkóját néztem. Tizenhárom év házasság. Ezt a tarkót, ezeket a füleket, ezt a szokást, hogy evés közben képtelen elszakadni a képernyőtől, szinte kívülről ismertem.
Nem kérdeztem tőle semmit. Még nem.
Másnap személyesen mentem be abba a bankfiókba. Vittem magammal az irataimat, és kértem, nézzék meg a hitelkérelem adatait, mert az én személyes adataimmal adták be, és felmerült bennem, hogy valaki a tudtom nélkül próbált ügyet intézni a nevemben. Az ügyintéző eleinte vonakodott, de amikor kimondtam, hogy személyes adatok jogellenes felhasználásáról lehet szó, végül előkereste a részleteket.
A kérelmet interneten nyújtották be. Kapcsolattartási telefonszámként nem az enyém szerepelt. A szám ismeretlen volt számomra. A lakcím, az okmányadatok és a munkahely viszont mind stimmeltek. Betűre pontosan. Semmi elírás, semmi bizonytalanság.
Ilyesmi nem hever csak úgy szabadon az interneten. A munkahelyemet, a beosztásomat, a munkaviszonyom hosszát csak az tudhatta ilyen részletességgel, aki látta a jövedelemigazolásomat. Nyolc hónappal korábban kértem ki egy ilyen papírt, amikor felmerült, hogy Gábor autóhitelét kedvezőbb feltételekkel kiváltjuk. Az igazolást végül otthon hagytuk, ugyanabban a komódfiókban.
Aznap este, miután Lilla elaludt, kihúztam a fiókot. Az útlevél ott volt. A jövedelemigazolás nem.
Nem tört rám pánik. Valami egészen más történt: mintha a megszokott életem alatt elmozdult volna a padló, alig észrevehetően, de már éreztem a billenést.
Lefotóztam a fiók tartalmát. Hogy pontosan miért, azt akkor magam sem tudtam. Katalin azt mondta, mindent rögzítsek, ami furcsának tűnik. Én pedig engedelmeskedtem.
A harmadik napon megnéztem azt a telefonszámot, amelyik a banki kérelemben szerepelt. Nem hívtam fel. Csak beírtam a keresőbe. Semmi. Aztán beírtam az egyik üzenetküldő alkalmazásba. Profilkép helyett egy rózsaszín kör jelent meg, arc nélkül. A név rövid volt: Vivi.
Vivien. Az a Vivien, aki háromhetente jár Erikához. Aki a Duna utcában lakik. Akinek a férje wellnessbérleteket ajándékoz.
És aki hitelt próbált felvenni az én nevemben. Vagy legalábbis azt a telefonszámot használta, amelyet a kérelemben megadtak. Ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy ne akarjak tovább kételkedni.
Nem Gábort hívtam fel. Katalint tárcsáztam.
– Katalin, most már nem csak érzéseim vannak, hanem tények is. Mit tegyek?
Végighallgatott, nem vágott közbe. Aztán nyugodt hangon válaszolt:
– Anna, a kérelmet elutasították, pénzt nem folyósítottak. Jogilag nézve kár egyelőre nem keletkezett. De az, hogy valaki más adataival próbál hitelt felvenni, csalási kísérlet. Feljelentést tehet a rendőrségen. A kérdés csak az, hogy ezt most akarja-e megtenni, vagy előbb beszél a férjével.
Egy teljes napig gondolkodtam.
Lilla iskolába ment, Gábor dolgozni járt, én vacsorát főztem, ellenőriztem a házi feladatot, kimostam az egyenruhát, felhívtam anyámat. Minden pontosan úgy zajlott, mint bármelyik másik héten. Kívülről semmi sem változott. Belül azonban már semmi sem volt a régi.
Nem Vivienen járt az eszem. Hanem azon az igazoláson. Azon, hogy Gábor kivette a jövedelemigazolásomat, és odaadta egy másik nőnek. Egy nőnek, aki aztán az én nevemben próbált hitelt igényelni.
Ez már nem egy viszonyról szólt. Hanem arról, hogy a férjem beengedett egy idegent az irataim közé. És ezzel együtt az életembe is.
A negyedik napon a szokásosnál korábban értem haza. Lilla még az iskolában volt, Gábor a munkahelyén. Egy órám volt.
Nem túrtam fel a holmijait. Leültem a közös laptop elé, amely a konyhaasztalon állt. Gábor, mintha csak a véletlen vagy a saját hanyagsága segített volna, nyitva hagyta a levelezését és a banki értesítéseit. A keresőmezőbe beírtam: Vivien.
Levelet nem találtam. Banki értesítéseket viszont igen. Az elmúlt hónapban három utalás ment arra a telefonszámra, amely a hitelkérelemben szerepelt. Alkalmanként hatvanezer forint. Összesen száznyolcvanezer.
Pontosan ugyanennyit adott nekem havonta élelmiszerre és háztartásra.
Képernyőfotókat készítettem. Átküldtem őket a saját e-mail-címemre. Aztán lecsuktam a laptopot.
Meglepett, hogy nem remeg a kezem. Ittam egy pohár vizet, és harmadszor is felhívtam Katalint.
– Katalin, készen állok beszélni Gáborral. De előtte tudnom kell valamit: mit veszíthetek, ha ő lép előbb?
Katalin most is tárgyilagosan, érzelmek nélkül sorolta a lehetőségeket.
A lakás közösen szerzett vagyonnak számít.