Teljesen véletlenül kerültem abba a fodrászszalonba. A megszokott fodrászom szabadságra ment, a hajtövem viszont már annyira lenőtt, hogy képtelen lettem volna még két hetet várni. Egy barátnőm átküldött egy telefonszámot.
– Menj el Erikához. Nem dolgozik drágán, és nagyon ügyes keze van.
Erika nagyjából negyvenöt éves, élénk, beszédes nőnek bizonyult. Gyorsan járt a keze, és közben mindent kommentált, ami csak eszébe jutott. Amíg a festéket keverte, én a telefonomat görgettem, és csak fél füllel figyeltem rá. Szokásos fodrászszalonos háttérzaj volt: ki milyen színt rontott el, ki hagyta túl sokáig a festéket a haján, ki akar mindenáron szőke lenni, miközben neki inkább a gesztenyebarna állna jól.
Aztán Erika egyszer csak ezt mondta:
– Egyébként az egyik törzsvendégem pont ilyen árnyalatot kért múltkor. Astakhova. Szép nő, mindig ápolt, látszik rajta, hogy ad magára.
Astakhov. Ez a férjem vezetékneve. Házasság óta az enyém is.
Nem rezzentem össze. Legalábbis azt hiszem, az arcomon semmi nem látszott. Csak abbahagytam a telefon görgetését, és a tükörben Erikára néztem.
– Astakhova? – kérdeztem vissza olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.
– Igen. Vivien Astakhova. Ismerik egymást?
Vivien. Nem Anna. Vagyis nem én.
Engem Anna Astakhovának hívnak. A férjem Gábor Astakhov. Vivien nincs a családunkban. Sem nővérként, sem unokatestvérként, sem távoli rokonként, de még kolléganőként sem ismertem ilyen nevű nőt. Ráadásul az Astakhov nem tartozik a gyakori családnevek közé a városunkban.
– Nem – feleltem. – Csak ismerősen hangzott a név. Régóta jár önhöz?
Erika, ahogy az a bőbeszédű fodrászokkal gyakran megesik, hangosan kezdett emlékezni. Azt mondta, Vivien már jó ideje hozzá jár, majdnem két éve. Néha hétvége előtt beugrik egy beszárításra vagy alkalmi frizurára. Egyszer futólag említette a Folyó utcát is, meg egy wellnessbérletet, amit a férjétől kapott ajándékba.
A Folyó utcában.
Mi Gáborral a Kossuth Lajos utcában lakunk.
Még negyven percig ültem abban a székben. Erika a hajtövemet festette, én pedig a tükörképemet néztem, de egyáltalán nem a hajamon járt az eszem.
Két éve. Ha Vivien Astakhova két éve jár ebbe a szalonba, akkor nem tegnap óta viseli ezt a nevet. A férjem nevét.
Amikor Erika végzett, fizettem, borravalót hagytam, aztán kiléptem az utcára. Október volt, hűvös levegő csapott meg. Leültem a gyógyszertár melletti padra, és nem a férjem számát hívtam fel.
Esztert tárcsáztam.
Eszter könyvelésen dolgozott, és mindig tudta, ilyen ügyekben kihez érdemes fordulni.
– Eszter, szükségem lenne egy ügyvédre. Nem váláshoz. Egyelőre csak beszélni szeretnék valakivel.
Nem faggatott. Három perc múlva már küldte is a telefonszámot.
Nem mentem rögtön haza. Betértem egy kávézóba, rendeltem egy teát, és elővettem a telefonomat. Próbáltam végiggondolni, mit lehet ellenőrizni botrány nélkül, Gábor bevonása nélkül. Elsőként beléptem az Ügyfélkapuba.
A lakásunkat a házasságunk alatt vettük, de Gábor nevére került. A jelzáloghitelt két éve fizettük ki, és én is adóstárs voltam benne. A hitel lezárása után azonban semmit nem intéztünk: nem osztottunk meg tulajdoni hányadokat, nem kötöttünk külön megállapodást. Papíron a lakás az övé volt. A törvény szerint közös szerzemény. Csakhogy pontosan tudtam, milyen könnyen válhat ez a bizonyos „közös” valaki más érdekévé, ha az ember nem figyel oda.
Az autó is Gábor nevén volt. A nyaraló az anyjáén, Ilonáén. Nekem saját fizetési számlám volt, neki szintén. Közös bankszámlát soha nem nyitottunk. Gábor minden hónapban átutalt nekem egy fix összeget élelmiszerre és háztartásra. Hogy a többi pénzét mire költi, azt nem ellenőriztem. Soha nem néztem meg a számlakivonatait. Bíztam benne.
Abban a pillanatban a „bíztam benne” kifejezés hirtelen úgy csengett a fejemben, mintha nem is az én életemről szólna.
Másnap felhívtam az ügyvédet. Katalin nyugodtan végighallgatott, egyszer sem vágott közbe. Aztán feltett három kérdést, amelyeket magamtól eszembe sem jutott volna megkérdezni.
– Anna, van gyermekük?
– Egy lányunk. Lilla. Tizenegy éves.
– A lakás a házasság alatt szerzett vagyon, a hitel lezárva, de a tulajdoni arányok nincsenek külön rendezve?
– Igen.
– Tud arról, hogy a férje az elmúlt egy évben bármilyen meghatalmazást, hitelt vagy kezességvállalást intézett volna? Voltak nagyobb összegű átutalások?
Nem tudtam. Semmit nem tudtam Gábor pénzügyeiről azon az összegen kívül, amelyet hónapról hónapra átküldött nekem. És ez az összeg négy éve egyszer sem változott.
Katalin három dolgot tanácsolt.
Először is: kérjek le friss tulajdoni lapot a lakásról. Csak azért, hogy lássam, minden rendben van-e, nincs-e rajta teher vagy bejegyzés. Ezt meg lehet tenni online, vagy akár a kormányablakon keresztül is.
Másodszor: nézzek utána, szerepelek-e valahol kezességvállalóként, adóstársként vagy bármilyen hitelügyletben, amiről esetleg nem tudok. Ehhez a hitelinformációs nyilvántartásból kell adatot kérni.
Harmadszor: semmi hirtelen mozdulat. Ne kiabáljak. Ne vádaskodjak. Ne pakoljak össze. Amíg nincsenek tényeim, addig csak egy vezetéknév áll előttem, amelyet egy fodrász említett meg. Ez önmagában nem bizonyíték, legfeljebb figyelmeztető jel.
Megfogadtam, amit mondott.
Még aznap lekértem a tulajdoni lapot, és elindítottam a hiteladatokra vonatkozó kérelmet is. Mindkét válasz huszonnégy órán belül megérkezett.
A lakással minden rendben volt. Nem szerepelt rajta teher. Nem volt eladás, ajándékozás, zálogjog vagy más furcsa bejegyzés. Egy pillanatra megkönnyebbültem.
De csak egy pillanatra.
A hiteladataim között ugyanis találtam egy lekérdezést. Négy hónappal korábban egy bank ellenőrizte az adataimat. Én viszont ahhoz a bankhoz soha nem fordultam.
Katalin elmagyarázta, hogy egy ilyen lekérdezés nem feltétlenül azt jelenti, aminek elsőre látszik.