A lakásnál számítanak a körülmények is: mikor szereztük, milyen forrásból, kinek a nevén van. Váláskor alapvetően felezik, vagy a gyerek érdekeit is figyelembe veszik. Ha azonban Gábor el akarná adni, esetleg valakinek ajándékozná, ahhoz az én közjegyző előtt tett hozzájárulásom is kellene. Enélkül az ügylet később megtámadható. De Katalin szerint nem ártott előre bebiztosítani magam.
– Menjen be a kormányablakba, és kérjen bejegyzési tilalmat az ingatlanra olyan módon, hogy az Ön személyes jelenléte nélkül ne lehessen változást átvezetni a tulajdoni lapon. Ez nem különleges hadművelet, csak egy egyszerű nyilatkozat. Ingyenes, és sok kellemetlenségtől megóvhatja.
Az autó Gábor nevén volt, de a házasságunk alatt vettük, tehát az is közös vagyonnak minősült. Csakhogy egy kocsit jóval könnyebb eladni: az adásvételhez nem kérik automatikusan a házastárs beleegyezését, még ha utólag vitatható is a dolog. Katalin azt mondta, jegyezzem fel a típust, az évjáratot, a futásteljesítményt és a hozzávetőleges értékét.
A nyaraló Ilona tulajdona volt. Ahhoz nekem semmi közöm nem volt, nem is képezhette vita tárgyát.
A gyerektartásról is beszéltünk. Ha tényleg válásig jutnánk, egy gyermek után általában a hivatalos jövedelem negyede az irányadó, hacsak bíróság vagy külön megállapodás másképp nem rendelkezik. Gábor bejelentett fizetése négyszáznyolcvanezer forint volt. Csakhogy a Viviennek küldött utalások nem erről a bérszámláról mentek, hanem egy másik számláról. Vagyis voltak félretett pénzei, esetleg olyan bevételei, amelyekről nekem fogalmam sem volt.
Mindent bepötyögtem a telefonom jegyzetei közé.
Az ötödik napon bementem a kormányablakba, és benyújtottam a kérelmet. Korábban soha nem jutott volna eszembe, hogy egyszer majd útlevéllel és lakcímkártyával a kezemben állok egy teljesen hétköznapi sorban, miközben fejben kettévágom az életemet: arra, ami eddig volt, és arra, ami ezután következik. Semmi drámai nem történt. Egy átlagos ügyféltér, egy átlagos pult, egy fiatal ügyintéző. Átvette a papírokat, elmondta, hogy a korlátozást néhány munkanapon belül bejegyzik, én aláírtam, aztán kiléptem az utcára.
A hatodik napon beszéltem Gáborral.
Lilla az egyik osztálytársa születésnapi zsúrján volt. Gábor hazaért a munkából, átöltözött, majd leült vacsorázni. Elé tettem egy tányér zöldséges ragut, és vele szemben foglaltam helyet.
– Gábor, ki az a Vivien Astahova?
Abbahagyta a rágást. Nem rögtön. Előbb lenyelte a falatot, aztán lassan letette a villáját.
– Honnan tudsz róla?
Nem azt kérdezte, hogy „kiről beszélsz?”. Nem azt, hogy „milyen Vivien?”. Hanem azt: „honnan tudsz róla?”. Ez önmagában elég válasz volt.
– Engem most nem ez érdekel – mondtam nyugodtan. – Odaadtad neki a jövedelemigazolásomat. Ő az én adataimmal próbált hitelt felvenni. Ez csalási kísérlet, Gábor. Felfogod?
Elsápadt. Nem filmszerűen, hanem úgy, ahogy az az ember fakul ki, aki hirtelen megérti: itt már nem a szeretőről és nem a sértett érzésekről lesz szó.
– Anna, ez nem úgy volt, ahogy gondolod. Ő nem akart…
– Nem érdekel, ő mit akart. Az érdekel, te mit tettél. Elvetted az irataimat. Átadtad egy idegen nőnek. Ez a nő az én nevemben adott be hitelkérelmet. Te pedig hónapról hónapra pénzt küldesz neki. Pont annyit, amennyit nekem adsz a háztartásra. Ez nem egyszerű megcsalás, Gábor. Illetve nem csak az. Ez annál sokkal súlyosabb.
Hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– A hitelt nem hagyták jóvá. Végül is nem történt semmi.
– Dehogynem történt. Az adataim kikerültek valakihez. A lekérdezés ott maradt a hitelmúltamban. És ha jóváhagyják a kölcsönt, a tartozás az én nevemen lenne. Ezt legalább érted?
Értette. Láttam a szemén.
– Nem gondoltam, hogy idáig fajul – mondta alig hallhatóan. – Azt mondta, csak rövid időre kell neki. Áthidalásra.
Felálltam az asztaltól.
– Gábor, nem fogok ordítani. Nem csapkodom a tányérokat. Egyszerűen elmondom, mi lesz. Holnap eljössz velem az ügyvédhez. Leülünk, és mindent végigveszünk: a lakást, az autót, a pénzt, Lillát. Ha nem jössz, feljelentést teszek csalási kísérlet miatt. Megvan a banki lekérdezés, a telefonszám, és képernyőfotóim vannak az utalásokról. Ez nem hiszti, és nem zsarolás. Csak közlöm veled, mit fogok tenni.
Nem tiltakozott.
Másnap együtt mentünk Katalinhoz. Gábor a szék szélén ült, a cipője orrát bámulta, miközben Katalin sorban elé tette a papírokat.
Nem prédikált, nem ítélkezett, nem tett megjegyzéseket. Csak kérdezett.
– Gábor, ezek az utalások melyik számláról indultak?
– A megtakarítási számlámról.
– Ez a számla az Ön nevén van?
– Igen.
– Anna tudott róla?
– Nem.
– Mennyi pénz van rajta jelenleg?
Gábor elhallgatott egy pillanatra.
– Körülbelül négyszáznyolcvanezer forint.
– És mennyi volt rajta korábban?
Most hosszabb csend következett.
– Nagyjából egymillió-hatszázezer.
Egymillió-hatszázezer forint. Egy megtakarítási számla, amelyről nem is tudtam. Pénz, amelyet ő gyűjtött – vagy talán mi gyűjtöttünk –, és amely apránként elszivárgott egy másik nő felé, egy ismeretlen címre.
Katalin felém fordult.
– Anna, válni akar?
Ránéztem Gáborra. Tizenhárom év. Lilla. Az otthonunk. Minden, amiről azt hittem, együtt építettük fel.
– Azt akarom, hogy először minden világos legyen – feleltem. – Minden számla, minden utalás, minden kötelezettség. Utána majd eldöntöm.
Katalin bólintott.
– Akkor kezdjük azzal, hogy előkészítünk egy közjegyző előtt rögzíthető megállapodást.