— Rohadj meg — sziszegte Márk a fogai között.
Eszter lassan a férje felé fordult.
— Holnap elmentek innen. Mind a ketten.
A mondat úgy zuhant közéjük, mintha követ hajított volna az asztalra.
Márk abbahagyta a hajvasalón pirított virsli forgatását.
— Mégis hová?
— Anyádhoz. Akár a világ végére. Őszintén? Nem érdekel.
— Nekem ide van bejelentett lakcímem! — ordította.
— Ideiglenes tartózkodási helyként szerepelsz itt — felelte Eszter hűvösen. — Ma beadtam a kérelmet a kormányablakban a megszüntetésére. Indok: a családi kapcsolat megszakadása. Holnap pedig beadom a válókeresetet.
Lilla kezéből kihullott a száraz tészta. A törmelék szétpergett az asztallapon.
— Micsoda? Válás? És velem mi lesz?
Eszterből rövid, száraz nevetés szakadt ki. Nem jókedvében, hanem mert egyszerűen felfoghatatlannak találta ezt a mértékű ostobaságot.
— Téged nem fogadtalak örökbe. Úgyhogy összepakolsz, és viszed, amid van.
— Mi innen el nem megyünk! — Márk az asztalra vágta a hajvasalót. — Ez az én otthonom is! Én is dolgoztam rajta, én csináltam itt felújítást!
— Újraragasztottad a tapétát az előszobában? — vonta fel a szemöldökét Eszter. — Nyugodtan kapard le, és vidd magaddal tekercsben.
Ezzel hátat fordított nekik, és bement a hálószobába.
Csütörtök este volt.
Eszter a szokottnál korábban ért haza a munkából. A lakásban különös csend honolt.
Belépett a nappaliba.
A padlón két utazótáska állt, mellettük három fekete szemeteszsák, kidagadva a holmiktól.
Lilla a kanapén kuporgott. Vastag kabát volt rajta, sapka a fején, az arca vörösre sírva.
Márk az erkélyen dohányzott.
Eszter felkapcsolta a lámpát.
— Látom, ügyesek voltatok. Még azelőtt elkészültetek, hogy megérkeztem.
Márk visszajött az erkélyről, és a füstöt egyenesen a szobába fújta.
— Elmegyünk. De a pénzünket visszaadod. A rezsit. Meg a felújítás árát.
— Természetesen — bólintott Eszter nyugodtan. — Átutalom a számládra. Rögtön azután, hogy te elküldöd nekem a házasságunk három éve alatt fizetett jelzáloghitel-részletek felét. Az nagyjából hatmillió forint. Számoljuk ki pontosan?
Márk állkapcsa megfeszült. Az arcán rángani kezdett az izom.
— Fulladj meg a lakásoddal együtt. Te szemét.
Felkapta az egyik táskát. Lilla is feltápászkodott, a hátára vette a kis hátizsákját.
Eszter azonban a nappali ajtajához lépett, és elállta az utat.
Tekintete végigsiklott Lillán. A vadonatúj pufikabáton, a valódi bőrből készült csizmán, a márkás bevásárlótáskán, amelyet úgy szorongatott, mintha kincset vinne benne.
Aztán Eszter pillantása megállapodott Lilla kabátujján.
— Vedd le a kabátot.
Lilla mozdulatlanná dermedt.
— Tessék?
— Azt mondtam, vedd le. És nyisd ki a hátizsákodat is.
Márk ledobta a táskát a földre.
— Teljesen megőrültél? Kint mínusz két fok van!
Eszter rá sem nézett. Csak Lillát figyelte.
— Ezt a kabátot szeptemberben vettem neked. A prémiumomból. Ajándéknak szántam, „hogy legyen miben állást keresned”. Állást nem találtál. Az ajándék visszavonva.
— Eszter, kérlek! — Lilla a falhoz simult, mintha az megvédhetné. — Meg fogok fagyni! Nincs más téli holmim! Anya mindent kidobott, amikor költözött!
— Ez már nem az én gondom. Vedd le.
Lilla a bátyjára nézett, segítséget remélve.
Márk azonban hallgatott. Csak a padlót bámulta.
— Márk, mondd már meg neki! — zokogta Lilla.
Eszter egy lépést tett előre.
— Két lehetőséged van. Vagy itt marad a kabát, vagy most azonnal hívom a rendőrséget, és feljelentést teszek lopás miatt. Emlékszel arra a hétezer forintos krémre, amit eltüntettél? A blokk megvan. Bemehetünk szépen a kapitányságra, aztán ott majd elmagyarázod, hogy Erzsébet kenegette-e vele a kezét, vagy te.
Lilla arcán végigcsorogtak a könnyek. Remegő ujjakkal lehúzta a cipzárt.
A kabát lecsúszott róla, és a földre esett. Alatta csak egy vékony pulóver volt.
Eszter a lábával félrelökte a kabátot a kanapé irányába.
— Az ajtó arra van.
Kimentek az előszobába. Márk a zsákokat és a táskákat cipelte, Lilla pedig egy szál pulóverben lépkedett mögötte, karjait szorosan maga köré fonva.
Eszter az ajtóban állt, és némán nézte, ahogy a liftre várnak.
A liftajtó kinyílt. Márk lépett be elsőként. Lilla még egyszer visszafordult. Az ajkai remegtek.
— Te egy szörnyeteg vagy — préselte ki magából.
Eszter válasz nélkül benyomta a folyosói ajtó zárógombját. A nehéz zár tompán kattant.
Visszament a konyhába. A lakásban tökéletes, szinte csengő csend terült szét.
Nem volt többé idegen izzadságszag. Nem terjengett sült hagyma bűze. Nem érződött mások jelenléte a falak között.
Eszter elővette a zsebéből a kis kulcsot, és kinyitotta a nagy, fehér hűtőre tett lakatot.
Odabent minden makulátlanul tiszta volt.
Elmosolyodott.