Hallgattam, mert sajnáltalak. Sajnálatot éreztem a felfújt büszkeséged iránt, meg az iránt a beteges ragaszkodás iránt, amellyel évtizedek óta az „eszményi család” szobrát faragod magadnak. Te pedig… te lassan felőrölted a feleségemet, és most a fiamat vetted célba.
Ebben a pillanatban a hároméves Istvánka, aki addig egyhangúan ringatózott a széken, hirtelen éles, velőtrázó sírásban tört ki. A karja váratlanul lendült meg, és lesodort az asztalról egy tányért; a porcelán csattanva robbant szét apró szilánkokra a padlón. A kisfiú szorosan lehunyta a szemét, majd újra meg újra ugyanazt a szót kezdte kiáltani, megállíthatatlanul:
— Apple, apple, apple!
Erzsébet rémülten próbálta magához ölelni, de a gyerek olyan erővel lökte el, ami egy ekkora testtől szinte ijesztőnek hatott. Mindkét kezét a fülére szorította, mintha a körülötte kavargó hangokat akarná kizárni.
— És akkor jöjjön a harmadik oldal, Erzsébet — mondta Anna, miközben nyugodtan lapozott, anélkül hogy akár csak odafordult volna a kisfiú sikoltására. — Annyira büszkén mutogatod anyád előtt a „zsenialitását”, igaz? Akkor mondd el Máriának azt is, miért jártok valójában gyermekpszichiáterhez. Mondd ki, hogy Istvánkánál autizmus spektrumzavart állapítottak meg. Hogy fogalma sincs azoknak az angol szavaknak a jelentéséről, amelyeket te bemagoltatsz vele, csak hogy anyád elismerően bólintson. Nem értelmez, Erzsébet. Hangokat ismétel. Gépiesen. És közben menekül a te ordításod elől.
Erzsébet a tenyerébe temette az arcát, és hangtalan, rázkódó zokogásba omlott. A férje, aki addig mozdulatlanul ült, mintha kőből faragták volna, szó nélkül felállt. Karjába vette a még mindig síró Istvánkát, az előszobában leemelte a gyerek kabátját, aztán egyetlen magyarázat nélkül kilépett a lakásból. Az ajtó dörrenve csapódott be mögöttük.
Mária dermedten nézett körbe: az asztalon szétszórt orvosi papírokra, a síró lányára, a padlón csillogó tányérdarabokra. Az a hamis felsőbbrendűség, amelyet hosszú évtizedeken át olyan gondosan építgetett maga köré, alig negyedóra alatt omlott össze. És nem más rombolta le, hanem a saját kegyetlensége.
Anna ekkor odalépett a fiához, aki a szőnyegen ült, jó messze az asztaltól. Péter nagy, komoly szemekkel nézett fel rá, a kezében szorongatott kisautó egyik műanyag darabját felé nyújtotta, majd halkan, de teljesen érthetően megszólalt:
— Anya, menjünk haza. Itt hangos.
Anna elmosolyodott, felemelte a kisfiát, és Gábor felé fordult. A férje már a kezében tartotta a kabátjaikat. Rá sem pillantott az anyjára, aki látványosan a szívéhez kapott, és remegő hangon valami nyugtatót követelt. Ők azonban már nem maradtak tovább.
Ebből a házból végleg távoztak.
Te mit tettél volna Anna helyében: lenyelted volna a megaláztatást a látszólagos családi béke kedvéért, vagy te is mindent kimondtál volna, hogy megvédd a gyermekedet?