— Mert jogom van hozzá! — csattant fel büszkén az idős asszony. — Az én férjem nem akárki volt: tekintélyes ember, tudományos fokozattal!
— Akkor hallgassa végig ezt is — mondta Anna, és a táskájából elővett egy vastag, hivatalos borítékot, egy magánorvosi központ fejléces papírjaival. — Egy hónappal ezelőtt Péterrel teljes kivizsgáláson jártunk, független szakembereknél. A maga állandó lelki nyomása miatt már én is kezdtem elhinni, hogy velem van a baj. Minden vizsgálatot elvégeztettünk. Péteren is. Gáboron is. Rajtam is.
Kihúzott a borítékból egy pecsétes, kék bélyegzővel ellátott iratot, és Mária elé tette, egyenesen a tányérjára.
— Péternél enyhe beszédfejlődési elmaradást állapítottak meg, amelyet családi stressz tart fenn — folytatta Anna, most már minden szót tisztán, hideg nyugalommal ejtve ki. — Az okozza, hogy a saját nagymamája minden találkozáskor nyomasztja, és úgy bánik vele, mintha fogyatékos lenne. A pszichoterapeuta leírta: a gyerek egyszerűen bezárkózott. Értelmileg a korának megfelelően fejlődik, mindent felfog, csak az ön jelenlétében retteg megszólalni. De az igazán érdekes rész a második oldalon van, Mária. Ott találja Gábor és az én genetikai szűrésem, valamint a kapcsolódó vizsgálatok eredményeit.
Erzsébet arca abban a pillanatban megváltozott. Hirtelen a papírok után kapott volna, de Anna a tenyerével leszorította őket az abroszhoz.
— Gábor kétséget kizáróan Péter biológiai apja, ebben teljes az egyezés. Csakhogy amikor a családi kórelőzményhez átnézték az orvosi kartonokat, a genetikusok előkeresték Gábor és az elhunyt apja régi egészségügyi adatait is. Igen, azét a bizonyos professzorét. És ekkor derült ki valami egészen döbbenetes, Mária. László a fiatalkorában átvészelt súlyos betegsége után fizikailag nem lehetett képes gyermeket nemzeni. Vagyis Gábornak semmi köze ahhoz a sokat emlegetett tudós vérvonalhoz. Ő József fia, a maga egykori sofőrjéé, akivel a nyolcvanas évek elején az üzlet beszerzési ügyeit is intézgette.
Az asztal körül tompa, egyszerre felszakadó sóhaj futott végig. A Miskolcról érkezett nagynéni ijedten tette le a borospoharát, nehogy akár egyetlen szót is elszalasszon.
Mária arca krétafehér lett. Az ajka remegni kezdett, gondosan ápolt ujjai pedig görcsösen kapaszkodtak az asztal szélébe.
— Te… te aljas nő! Hazudsz! Ez rágalom! Gáborkám, kisfiam, ne higgy neki! Össze akar ugrasztani minket, be akarja mocskolni apád emlékét! — sikította az asszony, de a hangja a végére rekedt, reszelős hörgéssé tört.
— Anya? — Gábor azon az estén először emelte rá a tekintetét. Nem könny csillogott benne, hanem valami tompa, évek óta felgyülemlett kimerültség. — Én ezt már tudtam. Három éve megtaláltam apa régi orvosi papírjait a garázsban, nem sokkal azután, hogy Annával összeházasodtunk.