— Benedek majd kibírja valahogy, a nyarat úgyis eltölti a telken!
Gábor ingerülten belegyömöszölte az úszónadrágját az utazótáskába, aztán nagyot rántott a cipzáron. A zár a kanyarban megakadt. A férfi elfojtott káromkodással újra meghúzta, majdnem letépte a kis fogantyút, aztán gyors, fürkésző pillantást vetett a feleségére.
Eszter szótlanul hajtogatta egymásra a gyerekpólókat.
— Eszter, most komolyan, miért hallgatsz így?
Gábor kiegyenesedett, két kezét a csípőjére támasztotta.
— Érthetően mondom neked. Anyának fájnak az ízületei. Az orvos is megmondta, hogy tengeri levegőre van szüksége. Az utazás rengeteg pénzbe kerül, négyünknek egyszerűen nem tudtuk volna kifizetni. Így is adósságba vertem magam.
— Megértettem, Gábor.
Eszter gondosan kisimította a ráncot a parányi, dinoszauruszos pólón.
— Hát persze, ő megértette.
A férfi ideges léptekkel végigjárta a szobát, közben megbotlott Benedek földön hagyott kisautójában, és dühösen arrébb rúgta.
— Mindig úgy nézel rám, mintha valami bűnt követtem volna el! Két éve ígérem anyámnak, hogy elviszem a tengerhez. Ő nevelt fel minket, neki talán nincs joga pihenni? A gyerek még csak hétéves. Erre a törökországi nyaralásra később úgysem emlékezne. Anyád majd szemmel tartja a telken. Friss levegő, gyümölcs, kert. Mi kell még neki?
Eszter ekkor emelte fel végre a tekintetét.
Három héttel korábban véletlenül megnyitotta a levelezést az otthoni laptopon. Gábor reggel sietett munkába, és elfelejtett kijelentkezni a fiókjából. A beérkező üzenetek tetején ott virított egy értesítés az utazási irodától: „Az utas módosítását a foglalásban jóváhagytuk.”
Eszter akkor nem kezdett jelenetet. Nem kiabált, nem sírt. Csak rákattintott a csatolt bizonylatra. A papíron egyértelműen szerepelt a jelentős pótdíj, amelyet a közös megtakarításukból fizettek ki; abból a pénzből, amit az előszoba felújítására tettek félre. Azért a felárért, hogy a saját fiukat kihúzzák a listáról, és helyére Katalint írják be.
Eszter becsukta a böngészőfület. Főzött magának egy kávét. Leült az ablak melletti hokedlire, és sokáig nézte, ahogy az udvaron a gondnok összesepri a lehullott leveleket. Aztán elővette a fizetési kártyáját.
— Gábor, mi ebben nem így állapodtunk meg.
A hangja nyugodt maradt, nem tört meg, nem emelkedett fel.
— Egy teljes évig gyűjtöttünk erre az útra. Benedek számolta a napokat. Az óvodában mindenkinek azt mesélte, hogy nagy repülőgéppel fog utazni.
— Majd túléli!
A folyosó felől ünnepélyes lassúsággal megjelent Katalin. Tarka pamut kardigánja, rikító rúzsa és a mutatóujján csillogó vaskos gyűrűje alapján egyáltalán nem beteg asszonynak tűnt. Sokkal inkább olyannak, aki már előre felkészült az ütközetre.
— Gáborka teljesen józanul beszél.
Az anyósa összeszorította a száját, abban a jól ismert, kioktató fölénnyel teli arckifejezésben.
— Jaj, Eszterkém, ne csinálj ebből tragédiát. Az ilyen korú gyerekek csak nyűgösködnek. Egyszer a sapkát nem akarják felvenni, máskor inni kérnek, aztán meg hirtelen azzal állnak elő, hogy ki kell menniük a mosdóba.