Anna addigra már pontosan tudta, hová futnak ki ezek a családi összejövetelek. Nem most kezdődött. Amikor a vendégek megérkeztek, ő még a folyosó ablakánál állt, miközben odakint mindenki cipőt húzott le, kabátot akasztott fel, és eljátszotta a kötelező udvariassági köröket. A felszínen mosolyok, köszönések, puszik — belül azonban ugyanaz a feszültség, amely minden alkalommal előre jelezte a közelgő megaláztatást.
Mária, aki valaha egy nagy szegedi élelmiszerüzlet vezetőjeként parancsolgatott, azóta sem szokott le arról, hogy maga körül mindenkit irányítson. A lánya, Erzsébet volt élete nagy büszkesége, a tökéletesre csiszolt „mű”, akit mutogatni lehetett. A fia, Gábor viszont örök adós maradt a szemében: tartozott neki a lakásért, a taníttatásért, sőt még azért is, hogy egyáltalán világra jött.
Mire Anna a tálcával belépett a nappaliba, Mária már meg is rendezte a maga kis bemutatóját az idősebb unokával.
— Istvánkám, mondd csak meg a nagyinak, hogy van angolul az, hogy alma? — csicseregte mézes-mázos hangon az idős asszony.
A kisfiú mintha meg sem hallotta volna. Tovább ütögette egyhangúan a kanalat az asztal széléhez, ugyanabban a ritmusban, újra meg újra. Erzsébet alig észrevehetően, de elég erősen rászorított a gyerek vállára. István összerezzent, majd gépiesen, teljesen üres arccal kibökte:
— Apple. Zöld tölgy áll a tengerparton, aranylánc a tölgyfaágon…
— Hallottátok?! Láttátok ezt?! — visította Mária, diadalmasan körbenézve a családtagokon. — Ez aztán az igazi tudósunoka! Gábor, tanulhatnál belőle, milyen gyereket kell nevelni. Nem olyat, mint amit a te… vidékről idehozott feleséged produkált.
Gábor akkor csak kínosan elmosolyodott, és sietve kimenekült az erkélyre. Anna utána nézett, és abban a pillanatban valami végleg elpattant benne. A férfi, aki egykor azt ígérte, hogy támasza lesz, az anyja kemény pillantásától egyetlen másodperc alatt összeroppant.
Most, Mária „gyöngyösi vérvonalról” szóló kegyetlen szavai után, sűrű, csengő csend telepedett a szobára. A sértettség Anna mellkasában lassan valami hideg, tiszta elszántsággá alakult. Többé nem volt hajlandó eltűrni, hogy a saját otthonában, mindenki előtt ítélőszék elé állítsák.
— Gábor — szólalt meg nyugodtan, a férjére nézve. — Meg fogod védeni a fiadat? Vagy nekem kell véget vetnem ennek a színjátéknak?
Gábor fészkelődni kezdett a széken, tanácstalanul pillantott hol a nővérére, hol az anyjára.
— Anna, ugyan már… — motyogta. — Anyu idős ember, felkapta a vizet. Nem rosszból mondja, csak jót akar. Aggódik az unokájáért, ennyi az egész…
— Értem — vágta el Anna halkan.
Aztán Mária felé fordult. Az anyósa már elégedetten mosolygott, láthatóan arra számítva, hogy a menye megint könnyekben tör ki, és végül lenyeli az egészet.
— Mária, maga különösen szeret a génekről beszélni — kezdte Anna kimért hangon. — Arról a bizonyos nagy tudós vérvonalról, amelyet a néhai férjétől, Lászlótól eredeztet. És arról is, hogy az én Péterem háromévesen még nem könyvekből idéz.
— Igen, beszélek róla!