Most már a széf érdekelte.
– Nyisd ki. Elveszem a készpénzemet.
– Holnap tizenegykor jön András. Az ő jelenlétében nyitjuk ki, tételes jegyzőkönyvet készítünk, és aláírás ellenében megkapod a borítékodat.
– Eszter, ne rendezz jelenetet. Az ott az én pénzem.
– Pontosan ezért lesz róla lista. Hogy később ne állíthasd, hogy bármit elvettem belőle.
Márk az ujjaival keményen rácsapott az asztallapra, aztán mégis visszafogta magát. Valószínűleg eszébe jutott a hangfelvétel meg az ügyvéd.
– Sokkal több tartozásom van, mint gondolod.
– Ennek egy részét már láttam a mappádban. Ott tartottad az én irataim mellett, meg annál a kölcsönszerződés-tervezetnél, amit alá akartál velem íratni.
– Az üzlet után mindent rendeztem volna.
– Az az üzlet az én pénzemre épült. Arra a pénzre, amit nem adtam oda neked.
Elmosolyodott, de abban a mosolyban már nyoma sem volt a korábbi magabiztosságnak.
– Egyetlen kóddal lenulláztál.
– Nem a kód nullázott le, Márk. Csak megakadályozta, hogy elvidd az irataimat, és ezt családi segítségnek nevezd.
Nyolc óra körül ismét Gábor hívta. Márk kiment az előszobába, de az ajtót résnyire nyitva hagyta. A beszélgetés nem tartott sokáig. Gábor közölte vele, hogy tovább nem vár, mert kezdettől fogva arról volt szó: a teljes összegnek még ma meg kell érkeznie. Márk próbált valami „családi csúszásra” hivatkozni, de az én kölcsönöm nélkül ezek a magyarázatok senkit sem érdekeltek.
Amikor visszajött, már eltűnt belőle az a korábbi erőszakos lendület.
– Csődeljárást fogok indítani magam ellen – mondta. – Másképp nem mászom ki ebből.
– Akkor keress fel egy csődjogi szakembert. Ma még semmilyen bíróság nem mondta ki a fizetésképtelenségedet, és az én pénzem nem része a te eljárásodnak.
– Még most is úgy beszélsz, mint egy orvos a viziten.
– Úgy beszélek, mint valaki, aki nem akar tovább mások döntéseiért fizetni.
Egy ideig hallgatott. Aztán megkérdezte, jóvá lehet-e tenni mindent egy bocsánatkéréssel. Arra kértem, mondja meg pontosan, miért kér bocsánatot. Először csak annyit morgott, hogy „a gyógyszerek miatt”, majd hozzátette, hogy nem állította le az anyját. A konyháról tett megjegyzése csak akkor jutott eszébe, amikor külön rákérdeztem.
– Ideges voltam – védekezett.
– Én pedig műtét után voltam. A különbség az, hogy te az üzleteden jártattad az eszed, én meg azon, hogyan állítsam helyre a kezelésemet.
Ezzel a beszélgetés véget ért. Nem azért, mert mindent tisztáztunk, hanem mert már nem maradt értelme ugyanazokat a mondatokat ismételgetni. Megmondtam Márknak, hogy az ügyvéd érkezéséig alhat a külön szobában, reggel pedig a jegyzőkönyv alapján elviheti a legszükségesebb holmijait és a készpénzét. Minden további kérdésben Andrással kell egyeztetnie.
Késő este üzenet érkezett Máriától: „Én csak jót akartam neked. Hálátlan vagy.” Továbbítottam Andrásnak, majd mindössze ennyit válaszoltam: „A kártérítési igényt a képviselőm fogja megküldeni.” Aznap már nem írt többet.
Másnap András pontosan tizenegykor csengetett. Márk a dolgozószobában várta, a táskája a lábánál állt. A széfet én nyitottam ki. Az ügyvéd jelenlétében kivettük Márk mappáját, megszámoltuk a készpénzét, felvettük az összeget a jegyzőkönyvbe, majd aláírás ellenében átadtuk neki a borítékot. Az én irataim, a házassági szerződés, az orvosi papírok és az alá nem írt kölcsönszerződés a széfben maradtak.
Márk erős, dühös mozdulattal írta alá a jegyzőkönyvet, de András előtt nem kezdett vitába. A borítékot betette a táskájába, magához vett két inget, egy töltőt és azt az üzleti mappát, amelyhez tartozó megállapodás addigra már végleg kútba esett.
Az ajtónál még megtorpant.
– Ugye érted, hogy ezt egyedül nem fogom bírni?
– Értem.
– És mégsem segítesz?
– Pénzzel nem. Nem azok után, ami történt.
Csendben ment el. Nem csapta be az ajtót, és a szokásos „ezt még megbánod” sem hangzott el. Talán felfogta végre, hogy minden ilyen mondat többé már nem családi veszekedés, hanem az ügyvédnek továbbítható bizonyíték.
Egy órával később a futár meghozta az új gyógyszereket. Egyenként összevetettem a dobozokat az orvosi előírással, majd átraktam őket egy új gyógyszerrendezőbe, és a dolgozószobába tettem, annak a mappának a közelébe, amelyben a felszólítás, a kereset és a házassági szerződés másolatai feküdtek. A széf kódját rajtam kívül senki sem tudta.
Este András elküldte a Máriának szánt kártérítési felszólítás tervezetét, valamint a házasság felbontásához szükséges iratok listáját. Ellenőriztem a dátumot, csatoltam az 594 400 forintról szóló bizonylatot, és csak ennyit írtam vissza: „Részemről jóváhagyva.”
A házban egyszerre kevesebb lett a hang, a követelés és az idegen kéz a holmijaim között. Márk nem csupán az üzletet veszítette el. Azt vesztette el igazán, amire éveken át támaszkodni próbált: a hozzáférést a pénzemhez, családi kötelességnek álcázva.