hogy ma este nyolcig valóban előteremti-e a teljes összeget. Márk rám pillantott, és szemrebbenés nélkül hazudta:
– Igen, meglesz.
Nem kezdtem el a szoba túlsó végéből vitatkozni vele. A szerződéstervezetben benne volt Gábor telefonszáma, ezért inkább írtam neki egy rövid üzenetet: „Jó napot kívánok. Eszter vagyok. Márkkal kötött ügyletben nem vagyok szerződő fél. A kölcsönszerződést nem írtam alá. A tranzakcióhoz pénzügyileg nem járulok hozzá.”
Néhány másodperccel később Gábor elhallgatott a vonalban. Amikor újra megszólalt, a hangja már jóval keményebb volt.
– Márk, mi folyik nálatok? Azt mondtad, családi pénzről van szó, és minden le van rendezve.
Márk erre azt felelte, hogy a műtét után még „nem vagyok teljesen magamnál”. Bekapcsoltam a beszélgetés rögzítését, és nyugodtan figyelmeztettem, hogy válogassa meg a szavait. A „felvétel” szó hallatán azonnal elbizonytalanodott, gyorsan lezárta a hívást, majd kivonult a folyosóra, hogy a bankot hívja.
Mária közben odalépett a széfhez, és megrángatta az ajtaját.
– Azonnal nyisd ki. A fiam pénze van benne.
– Ami az övé, az továbbra is az övé marad. De az én irataimhoz és a megtakarításaimhoz önnek semmi köze.
– Én Márk anyja vagyok.
– Ez nem jogosítja fel arra, hogy a széffel, a gyógyszereimmel vagy a pénzemmel rendelkezzen.
Látszott rajta, hogy valami éles választ készül odavágni, de én már közben továbbítottam az ügyvédnek az üres gyógyszertartó fotóját, a blokkot, a bankszámlakivonatot, a Gábornak küldött üzenetet és a házassági szerződés másolatát. Ezután felhívtam a gyógyszertárat. A szükséges készítmény éppen nem volt raktáron, de másnap ebéd utánra vállalták a kiszállítást. Megrendeltem, és a saját kártyámmal ki is fizettem az újabb kúrát.
Amikor Márk visszatért a konyhába, már szóba sem hozta a vacsorát.
– Most azonnal átutalod nekem a pénzt – mondta. – Anyámmal meg majd külön beszélünk.
– Nem.
– El fogom bukni a foglalót.
– Te tetted le úgy, hogy nem volt meg a teljes összeg, és nem volt aláírt kölcsönszerződésed velem.
– Mert az lett volna a dolgod, hogy segíts.
– Nem kötelességem kifizetni egy ügyletet, amelyet a saját nevedben intéztél.
Próbálta visszaterelni a vitát a megszokott mederbe. Először a tartozásokkal nyomást gyakorolt rám, aztán azzal jött, hogy emberek várnak rá, végül felhánytorgatta, hány éve vagyunk házasok. Én röviden, de nem odavetett félmondatokkal válaszoltam: az ő hitelezői az ő hitelezői, a Gáborral kötött megállapodásai az ő megállapodásai, és az én pénzem attól még nem válik közössé, hogy neki sürgősen kell.
Mária ismét közbevágott.
– Márk, én megmondtam neked, ő mindig is fölénk képzelte magát. Orvos, vezető beosztás, mindenhez papír kell neki. A saját férjének meg nem hajlandó segíteni.
– A segítség ott kezdődik, hogy kérnek valamit, és tiszteletben tartják a nemet – feleltem. – De amikor valaki kidobja a kezelésemet, aztán húszmillió forintot követel, az már nem segítség.
– Én csak jót akartam – mondta hirtelen halkabban.
– Akkor térítse meg az 594 400 forintot. A hivatalos felszólítást az ügyvédem fogja elkészíteni.
Mária abban a pillanatban elnémult. Addig a „jó szándék” semmibe sem került neki. Amint számszerű következménye lett, a jóság azonnal elfogyott.
Márk négy óra körül vitte el az anyját. Indulás előtt még odavetette, hogy este visszajön, és addigra majd „észhez térek”. A lépcsőházban nem válaszoltam. Bezártam mögöttük az ajtót, leültem az íróasztalomhoz, és megnyitottam a „Pénzügyek” nevű mappát. Ott voltak Márk régi tartozáselismeréseinek másolatai, az új kölcsönnel kapcsolatos levelezés, az aláírásom nélküli szerződéstervezet és a házassági szerződés dokumentumai.
Mindent továbbküldtem Andrásnak. Ezután beléptem a banki alkalmazásba, és töröltem azt a nagy összegű átutalási kérelmet, amelynek előkészítésére Márk korábban megkért, mondván, így majd „gyorsabban megy”. Kötelezettséget ez nem jelentett, ő viszont arra számított, hogy Gábornak megmutathatja: a pénz szinte már indulásra kész. Az alkalmazásban megjelent az üzenet: „A műveletet az ügyfél törölte.” Készítettem róla egy képernyőképet, elküldtem Márknak, majd többé nem vettem fel a hívásait.
Öt óra után Gábor már közvetlenül nekem írt. Arra kért, erősítsem meg, hogy biztosan nem veszek részt az ügyletben, és nem ígértem anyagi támogatást. Írásban ismét közöltem vele: a szerződés nincs aláírva, pénzt nem adok, Márk önállóan jár el. Negyven perccel később Márktól érkezett egy üzenet: „Mindent tönkretettél.” Kommentár nélkül továbbítottam Andrásnak.
Márk valamivel hét előtt ért haza. Mária már nem volt vele. Nem dühösnek tűnt, inkább sarokba szorított ember benyomását keltette: a kabátja kigombolva lógott rajta, a telefonját szorongatta, a kijelzőn egyik értesítés villant fel a másik után.
– Gábor visszalépett – mondta már az ajtóból. – Az üzletrészt másnak adja.
– Akkor nem várta meg a pénzt.
– A foglalót nem adja vissza.
– Ezt a feltételt te fogadtad el.
Márk bement a konyhába, és leült az egyik üres székre. Vacsorát már nem emlegetett.