folyton elém tolta a dossziét, és azt hajtogatta, hogy gyakorlatilag minden sínen van, már csak annyi kell, hogy „családon belül mellé álljunk”. Én akkor azt mondtam neki, hogy majd a kontrollvizsgálat után visszatérünk rá. Ő azonban nem óvatosságot hallott ki belőle, hanem beleegyezést.
– Ne kezdd most az üzlettel – szólalt meg, immár egészen más hangon. – Én már ígéretet tettem.
– Te tettél ígéretet. Én nem.
– Egy család vagyunk, Eszter.
Ez a mondat éveken át minden vitát lezárt. Az ő tartozásai lassan közös teherré váltak. Az anyja ellátása az én kötelességem lett. Minden újabb vállalkozási ötlete „közös lehetőségként” került elém, miközben az én ügyeleteim, félretett pénzem és tartalékaim mindig kéznél lévő mentőövként szolgáltak. Aznap ez nem azért ért véget, mert bosszút akartam állni Márkon, hanem mert ő maga bizonyította be: képes pénzt követelni attól a nőtől, akinek a műtét utáni gyógyszereit az imént dobták ki az ablakon.
– A család nem dobja ki más gyógyszereit, és nem küldi vacsorát főzni azt, aki frissen jött haza egy operáció után – mondtam. – Nem fogom finanszírozni az üzletedet.
Mária felcsapta a kezét.
– Hallod ezt, Márk? A tablettákkal zsarol téged!
– Anya, maradj csendben – vágta rá Márk élesen, de nem azért, mert hirtelen mellém állt volna. Egyszerűen már fejben számolta, honnan pótolhatná a hiányzó pénzt.
Felhívtam Andrást, az ügyvédet, aki évekkel korábban ragaszkodott hozzá, hogy kössünk házassági vagyonjogi szerződést. Márknak akkor már voltak gondjai egy balul sikerült projekt után, és András kertelés nélkül közölte velem: ha nem akarok minden egyes kockázatos ötletéért felelni, külön kell választani a pénzügyi felelősséget. Márk akkor egy hétig sértődötten járt-kelt a lakásban, de végül közjegyző előtt aláírtuk a megállapodást.
– Jó napot, András – kezdtem, és csak a köszönés után kapcsoltam ki a kihangosítást. – A műtét után felírt gyógyszereimet megsemmisítették. A számla ötszázkilencvennégyezer-négyszáz forintról szól, fényképet készítettem róla. Emellett visszavonom a részvételemet Márk üzletének finanszírozásában. A kölcsönszerződést a részemről nem írtam alá.
Márk egy lépést tett felém.
– Eszter, tedd le a telefont.
Az ügyvéd hangja nyugodt és száraz maradt. Azt mondta, először rögzítsem a kárt, ne menjek bele vitába, ne írjak alá semmilyen papírt, és korlátozzam a hozzáférést a saját irataimhoz. A széffel kapcsolatban külön hangsúlyozta: Márk pénzéhez ne nyúljak, de a saját dokumentumaimat, az aláíratlan kölcsönszerződést és a megtakarításaimat védjem meg. Ha Márk azonnali hozzáférést követel, csak tételes jegyzőkönyv mellett nyissam ki.
– Márk ismeri a széf kódját – mondtam.
– Akkor most azonnal változtassa meg – felelte András. – A készpénzét később átadhatja neki átvételi elismervény ellenében vagy tanú jelenlétében. Ne keverje össze az ő tulajdonát az ön irataival.
Ezek után Márk már meg sem próbált higgadtnak látszani.
– Miféle kódról beszélünk? – kérdezte. – Ott az én pénzem van.
– És ott vannak az én irataim, meg egy kölcsönszerződés, amelyen nincs aláírásom – válaszoltam, majd elindultam a dolgozószoba felé.
Dolgozószobának neveztük azt az apró helyiséget, ahol egy íróasztal, egy polcos szekrény és az alsó részbe épített széf állt. Ott tartottam az orvosi papírjaimat, a házassági szerződést, a bankszámlakivonatokat és a munkával kapcsolatos dokumentumokat. Márk utánam jött, Mária pedig szintén feltápászkodott, bár a korábbi magabiztossága már szemmel láthatóan megkopott.
Beütöttem a régi kombinációt. A széfben három mappa feküdt: az orvosi irataim, a házassági vagyonjogi szerződés és Márk „Üzlet” feliratú dossziéja. Mellette ott volt egy boríték a készpénzével. Nem nyitottam ki, és arrébb sem tettem. Csak a saját dokumentumaimat, a számlát, a házassági szerződést és az aláíratlan kölcsöntervezetet vettem elő, lefényképeztem őket az ügyvédnek, majd külön átlátszó mappába rendezve visszatettem mindent.
– Állj félre – mondta Márk. – Majd én kiveszem, ami az enyém.
– Tételesen, jegyzőkönyvvel viheted el. Most a saját irataimhoz zárom le a hozzáférést.
Megnyomtam a visszaállító gombot, beírtam az új számsort, aztán becsuktam a széf ajtaját. A halk pittyenés alig hallatszott, Márk mégis úgy reagált rá, mintha abban a pillanatban húztam volna át az egész üzletét.
– Mit műveltél? – kérdezte.
– Kódot cseréltem.
– Nincs jogod elzárni előlem a pénzemet.
– Nem vettem el a pénzedet. Ugyanott van, ahol volt. De jegyzőkönyv nélkül nem nyitom ki többé a széfet.
A kezemben lévő mappa felé nyúlt, én azonban a hátam mögé húztam.
– Add ide a kölcsönszerződést.
– Nincs rajta az aláírásom.
– Megígérted.
– Azt mondtam, a kontrollvizsgálat után átgondolom. A mai nap után megtettem.
Márk hirtelen előkapta a telefonját, és felhívta Gábort, azt az embert, akitől az üzletrészt meg akarta venni. Szándékosan hangosan beszélt, hogy minden szavát halljam: a pénz meglesz, csak családi fennakadás történt, holnap mindent lezárnak. Aztán Gábor feltett neki egy konkrét kérdést.