– Anyám kidobta a hormonjaidat – közölte Márk, még a kabátját sem vette le. – Elég volt a színjátékból meg abból, hogy ezt a mérget nyeled. Gyere a konyhába, Eszter. Holnap üzletet kötök, szükségem van egy rendes vacsorára.
A pult mellett álltam, és a kiürített gyógyszeradagolót néztem. Reggel még benne volt az operáció utáni teljes kúrám: öt rekesz, időpontokkal felcímkézve, felül az orvosi utasítás, külön kis zsebben a patikai blokk. Most a mosogató mellett csak az összegyűrt tájékoztató hevert, a klinikai zárójelentésemet pedig valaki a vágódeszka alá csúsztatta.
Márk után Mária is belépett a konyhába. Hetvenhat éves volt, de ha más szekrényeit, más polcait vagy más orvosi előírásait kellett átrendezni, mindig akadt hozzá ereje. A kezében az üres gyógyszertári zacskót szorongatta, és úgy nézett rám, mintha hálás köszönetet várna.
– Rendet tettem – jelentette ki. – Ez már nem lakás, hanem gyógyszerraktár. Csupa vegyszer meg bolondság. Egy nőnek ennie kell rendesen, nem külföldi vacakokkal mérgeznie magát.
– Hol vannak a készítmények? – kérdeztem.
Mária hanyagul a balkon felé intett. Az ajtó nyitva állt. A ruhaszárító lábánál, a padlón egyetlen levél gyógyszer akadt fenn. A többi eltűnt.
A blokk a zárójelentés alatt lapult. Ötszázkilencvennégyezer-négyszáz forint. De nem az ár volt a legijesztőbb. Ezek a gyógyszerek a komoly műtét utáni rehabilitációm részét képezték, és egy ilyen kezelési rendet nem lehetett csak úgy megszakítani azért, mert az anyósomnak támadt egy ötlete. Huszonhárom éve vezettem az endokrinológiai osztályt, és nagyon pontosan tudtam, milyen következménye lehet az efféle „otthoni bölcsességeknek”.
– Mária, ön kidobta az orvos által előírt gyógyszereimet – mondtam halkan, de tisztán. – Ezek nem reklámozott vitaminok, és nem is az ön gyógynövényes tanácsai.
– Anyámmal ne beszélj ilyen hangon – szólt közbe Márk. Végre levette a kabátját, az asztalra hajította a kulcsait, majd az órájára pillantott. – Itthon vagy, jársz-kelsz, beszélsz. Akkor a vacsorát is meg tudod csinálni. Anya egész nap utazott, te meg jelenetet rendezel néhány doboz miatt.
Alaposabban megnéztem az arcát. Márk nem ijedt meg. Nem kérdezte, milyen bajom lehet ebből. Nem ajánlotta fel, hogy azonnal elmegyünk a patikába. Egyetlen dolog bosszantotta: a kezelésem megzavarta azt a megszokott rendet, amelyben ő kér, én alkalmazkodom, Mária pedig úgy parancsolgat a konyhámban, mintha az övé volna.
– Márk, az anyád kidobta azt a kezelést, amelyet a műtét után írtak elő nekem – ismételtem meg.
– A munkahelyeden dirigálj orvosként – vágta rá. – Itthon ne játszd az osztályvezetőt. Holnap fontos napom lesz, te meg már megint a tablettáiddal jössz.
Mária közben leült az én székemre, maga elé húzta az üres patikai zacskót, mintha még egyszer ellenőrizni akarná, nem maradt-e benne valami, amit eltüntethet.
– Mindkettőtöknél idősebb vagyok – mondta. – Tudom, mi az egészség. A gyógyszerektől csak rosszabbul lesz az ember. Eszter pedig megszokta, hogy mindenki körülötte ugráljon.
Addig a napig hosszú ideig győzködtem magam. Azt mondogattam, Márk fáradt, anyagi gondjai vannak, Mária idős, és világéletében szeretett parancsolni. A műtét után nem maradt erőm nagy beszélgetésekhez. Csak fel akartam épülni, lezárni a betegállományt, visszatérni az osztályra, és nem nyitni még egy frontot a saját otthonomban. Most azonban világossá vált: nem kimerültségről és nem életkorról van szó. Számukra a gyógyulásom akadály volt, a pénzem pedig közös családi forrás.
– Most rögzítem a kárt – mondtam, és a telefonomért nyúltam.
Márk összevonta a szemöldökét.
– Miféle kárt? Eszter, ne nevettess. Anya segíteni akart.
– Ötszázkilencvennégyezer-négyszáz forint a blokk szerint. Ehhez jön még az orvos által előírt kezelésbe való beavatkozás ténye.
Bekapcsoltam a kamerát, és felvettem az üres gyógyszeradagolót, a blokkot, a zárójelentést, az összegyűrt betegtájékoztatót meg a nyitva hagyott balkonajtót. Mária hirtelen felpattant, de addigra a telefont már eltettem.
– Csak nem akarsz feljelentést tenni a férjed édesanyja ellen? – kérdezte Márk.
– Először felhívom az orvosomat, utána a gyógyszertárat, aztán az ügyvédet.
– Ügyvédet? – gúnyosan felhorkant. – Pár tabletta miatt?
– Nem csak a tabletták miatt.
Márk nem azonnal értette meg. Aztán megváltozott az arca. Ugyanaz jutott eszébe, ami nekem is: másnap reggel papírokat akart aláírni egy szervizcéges üzletrész megvásárlásáról. A saját pénze kevés volt hozzá. A széfben ott feküdt a készpénze a foglalóra, az üzleti iratcsomó, valamint a kölcsönszerződés tervezete, amely szerint én adtam volna neki húszmillió forintot.
Ezt a szerződést én nem írtam alá. Egy héttel korábban Márk már megpróbálta előkészíteni a terepet.