És furcsa módon ez az egyértelműség könnyebbnek bizonyult, mint az a három év, amelyet bizonytalanságban töltött.
— Értem — mondta végül Eszter. — Menj az anyádhoz, Gábor.
— Tessék?
— Komolyan beszélek. Menj. A holmijaidat majd holnap összeszeded, amikor már lehiggadtál. A kulcsokat a szomszédasszonynál hagyom.
Gábor úgy meredt rá, mintha arra számított volna, hogy Eszter mindjárt elneveti magát, vagy visszavonja, amit mondott. De Eszter arca mozdulatlan maradt.
— Fogalmad sincs, mit csinálsz — szólalt meg Gábor halkan.
— De. Nagyon is pontosan tudom.
A folyosóról Ilona diadalmas hangja hallatszott be: kijelentette, hogy ő ezt előre megmondta, ennek az asszonynak se szíve, se esze nincs. Balázs valamit helyeslően dünnyögött mellé. Gábor még egy darabig ott állt, mintha várna valamire, aztán felkapta a kabátját, és kiment. Eszter becsukta mögötte az ajtót. Az új zár száraz kattanással fordult a helyére.
Kiment a konyhába, feltette a vízforralót, majd leült az ablak mellé. Odakint már teljesen besötétedett.
Gábor két nappal később vitte el a dolgait. Reggel jött, akkor, amikor Eszter már dolgozott. Elpakolta a ruháit, a laptopját és néhány iratot. A kulcsokat ott hagyta — azokat az újakat, amelyeket Eszter a szomszédnál tett félre neki. A konyhaasztalon feküdtek, egy rövid üzenet mellett. Azt írta, időre van szüksége, hogy átgondolja a történteket. Eszter elolvasta a cetlit, összehajtotta, és betette az egyik fiókba.
Ideje neki is volt. És ő már gondolkodott is. Nem kapkodva, nem sírva, hanem azzal a különös józansággal, amely akkor érkezik meg az emberhez, amikor végre meghoz egy túl régóta halogatott döntést.
Egy héttel később felkeresett egy ügyvédet. Nem azért, mert sürgette volna valami; egyszerűen tisztán akarta látni, milyen lehetőségei vannak, és mi következik jogilag. Az ügyvéd egy idősebb nő volt, egyenes tartással, kimért tekintettel, és azzal a szokással, hogy csak annyit mondott, amennyi feltétlenül szükséges. Eszter elmesélte neki az egész helyzetet. Az asszony végighallgatta, közben néhány megjegyzést írt a papírjára, majd megkérdezte, megvannak-e az önrész befizetését igazoló iratok, illetve a lakáshitel törlesztéseinek kimutatásai.
Megvoltak. Eszter mindent gondosan megőrzött: bankszámlakivonatokat, befizetési bizonylatokat, szerződéseket, banki igazolásokat. A négy év, amelyet egy építőipari cégnél töltött pénzügyi nyilvántartások között, nem múlt el nyomtalanul.
Az ügyvéd átnézte az iratokat, aztán felemelte a fejét.
— Elég erős helyzetben van — mondta.
Innentől minden ment a maga útján. Lassan, hivatalosan, bíróságon keresztül, szakértői vizsgálatokkal, és Gábor elkerülhetetlen próbálkozásaival, hogy „békésen” egyezzenek meg — természetesen az ő feltételei szerint. Eszter elment a megbeszélésekre, meghallgatta, amit mondtak, és röviden válaszolt. Nem vitatkozott feleslegesen, nem magyarázkodott, nem engedte, hogy újra belerángassák abba a régi körforgásba.
Ilona egyszer felhívta, és közölte vele, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, mert a sors mindenkinek visszaadja, amit érdemel. Eszter annyit felelt, hogy feljegyzi ezt a véleményt, majd udvariasan elköszönt.
Az ügyet három hónapig tárgyalták. Eszter hiánytalan iratcsomagot adott be: az adásvételi szerződést, a saját megtakarításainak eredetét igazoló dokumentumokat, valamint a hiteltörlesztések részletes történetét, amelyből egyértelműen látszott, hogy a befizetések nagyobb részét ő teljesítette. Gábor megpróbálta vitatni a tulajdoni arányokat, de az ügyvédje csak abból dolgozhatott, ami rendelkezésére állt — abból pedig nem volt sok.
A bíróság végül Eszter javára ítélte a lakás kétharmadát. Gábor pénzbeli kártalanítást kapott, olyat, amely arányban állt a tényleges hozzájárulásával. Ilona pedig semmit nem kapott, mert soha semmilyen joga nem volt ehhez a lakáshoz. Csak korábban senki nem vette a fáradságot, hogy ezt világosan a tudomására hozza.
Eszter egy egészen átlagos munkanapon, ebédszünetben értesült az ítéletről. Elolvasta az ügyvéd üzenetét, lezárta a telefon képernyőjét, és megette a levesét.
Egy hónappal azután, hogy minden hivatalosan is lezárult, vett egy új cserepet a fikusznak. Nagy volt, kerámiából készült, meleg terrakotta színben. Átültette bele a növényt, aztán visszatette a régi helyére, az ablak mellé. A fikusz az első napokban kissé lekonyult — ahogy az átültetés után lenni szokott —, később azonban magához tért, kiegyenesedett, és újra a fény felé nyújtózott.
Eszter reggelenként, kávéscsészével a kezében nézte, és arra gondolt: talán már régen több helyre lett volna szüksége. Csak eddig senki sem ültette át.