Visszaút többé nem létezett. Eszter számára világossá vált, hogy semmilyen beszélgetés, kérlelés vagy magyarázkodás nem fog már fordítani a helyzeten. Gábor nem fog megváltozni. Ilona pedig magától soha nem fog megállni.
Másnap reggel Eszter felhívott egy zárszervizt.
A szerelő dél körül érkezett. Nagyjából háromnegyed órát dolgozott az ajtón, csendben, gyakorlott mozdulatokkal. Amikor végzett és elment, két vadonatúj zár került a régi helyére: masszív, megbízható, drága darabok. Eszter a tenyerében tartotta az új kulcsokat. Két teljes garnitúra volt. Mindkettő az övé. Egy pillanatig nézte őket, aztán nyugodtan a táskájába csúsztatta.
Gábor aznap későn végzett a munkahelyén. Ilona viszont fél hét körül már megjelent. Eszter a kukucskálón át látta meg. Az anyósa nem egyedül jött: mellette ott állt Balázs is, olyan arckifejezéssel, mintha erősítésnek hívták volna.
Aztán megszólalt a kulcs fémes zöreje a zárban. Rövid csend következett. Újabb próbálkozás. Majd Ilona hangja hallatszott kintről, először zavartan, aztán egyre élesebben:
— Mi a… Balázs, nézd már meg. Nem megy bele a kulcs.
Eszter az előszobában állt, az ajtó túloldalán, és egyetlen lépést sem tett.
— Eszter! — Ilona ököllel kezdte verni az ajtót. — Azonnal nyisd ki! Mi folyik itt?
Eszter kinyitotta az ajtót.
Ilona a küszöbön állt, vörös foltokkal az arcán, markában összeszorított kulcscsomóval.
— Lecseréltetted a zárakat?! Szó nélkül?! Hogy merted ezt megtenni?!
— Meg mertem — felelte Eszter.
Egyszerűen mondta, minden különösebb hangsúly nélkül. Nem volt benne düh, nem volt benne diadal, még csak sértettség sem. Csak annak az embernek a higgadt bizonyossága, aki meghozott egy döntést, és hajlandó mögé állni.
— Te egyáltalán felfogod, mit csinálsz?! — Ilona előrelépett, de Eszter nem húzódott hátra. — Ez a fiam lakása! Neked ehhez nincs jogod!
— Ez az én lakásom is. És az én otthonomba ezentúl senki nem lép be az engedélyem nélkül.
Balázs, aki Ilona mögött állt, összefonta a karját a mellkasa előtt.
— Nyisd ki rendesen — mondta olyan hangon, mintha parancsot adna, nem pedig kérne. — Különben rendőrt hívok.
— Hívjon — válaszolta Eszter. — Azt is elmondhatja nekik, hogy olyan kulcsokkal próbáltak bemenni valaki más lakásába, amelyeket senki nem adott maguknak.
Ez Balázst egy pillanatra megakasztotta. Ilonára pillantott, Ilona pedig visszanézett rá. Aztán az anyósa újra beszélni kezdett, most már jóval hangosabban, nyilván úgy, hogy a szomszédok is meghallják. Lakásfoglalásról beszélt, arról, hogy a menye ki akarja szorítani a családot, és hogy Gábor biztosan nem is tudja, mire vetemedik a felesége.
Gábor húsz perc múlva ért oda. Az anyja telefonja után rohant haza, az arca kipirult, a kabátját szinte le sem vette rendesen.
— Eszter, mi történik itt? — Nézett előbb az anyjára, aztán a feleségére. — Miért cseréltetted le a zárakat?
— Mert másképp nem tudtam bezárni a saját otthonom ajtaját.
— Megőrült! — vágott közbe Ilona. — Gábor, mondd már meg neki! Adja vissza a kulcsokat!
Gábor belépett a lakásba, és megállt az előszoba közepén. Eszter figyelte őt, és ugyanazt látta rajta, amit három éve újra meg újra: két part között vergődik, de egyik mellett sem képes igazán dönteni.
— Anyának igaza van — mondta végül Gábor. A hangjában volt valami bűntudatszerű, de Eszter már nem tudta eldönteni, ki felé szól: az anyja felé vagy őfelé. — Legalább szólhattál volna előre. Add vissza a kulcsokat, és majd nyugodtan megbeszéljük.
— Nincs mit megbeszélni, Gábor.
— Eszter…
— Három évig beszéltem róla. Három évig magyaráztam. Semmi nem változott.
Gábor összeszorította a fogát. A folyosóról Ilona még mindig mondott valamit, de Eszter már nem figyelt rá.
— Akkor feltételt szabok — szólalt meg Gábor, és a hangja keményebbé vált. — Vagy visszaadod a kulcsokat, vagy… nem tudom, mi lesz ezután velünk. Érted, mire gondolok?
Eszter hosszan, figyelmesen nézett rá. Valamikor régen talán egy ilyen mondat elég lett volna ahhoz, hogy meghátráljon. Most azonban csak egy férfit látott maga előtt, aki ebben a pillanatban végleg megmutatta, melyik oldalon áll.