Munka után, amikor felért az ajtóhoz, gyakran önkéntelenül is lelassított. Mielőtt elővette volna a kulcsot, végigfutott rajta a kérdés: vajon minden ugyanúgy van bent, ahogy reggel hagyta, vagy megint járt valaki a lakásban?
A saját otthona lassan megszűnt menedék lenni. Már nem az a hely volt, ahol az ember leteheti a táskáját, kifújhatja magát, és végre biztonságban érezheti magát.
A fordulópont egy teljesen átlagos keddi napon érkezett el. Eszter tovább maradt bent a munkahelyén, így csak este nyolc körül ért haza. Amikor belépett, Ilonát találta a lakásban, vele együtt pedig egy harmincöt év körüli, számára teljesen ismeretlen férfit, aki egy táskával érkezhetett. A férfi a konyhában ült, és olyan nyugodtan vacsorázott, mintha mindig is ott lakott volna.
— Ő Balázs, az unokaöcsém — közölte Ilona különösebb zavar nélkül. — Most nincs hová mennie, ezért megengedtem neki, hogy pár napig nálatok maradjon. Hely van bőven.
Eszter megállt a konyhaajtóban. Balázs felpillantott, biccentett egyet, aztán visszafordult a tányérjához.
— Ilona — szólalt meg Eszter néhány másodpercnyi csönd után —, ez a mi lakásunk. Ide senkit nem költöztethet be a beleegyezésünk nélkül.
— Jaj, ugyan már — legyintett az anyósa. — Csak néhány napról van szó, nem kell ebből ügyet csinálni. Gábor sem bánja.
Mint később kiderült, Gábor valóban nem bánta. Pontosabban előre nem tudott róla, de amikor Eszter elmondta neki, nem látott benne semmi különöset.
— Pár nap az egész, Eszter. Bajban van az ember.
— Gábor, mi nem voltunk itthon. Az anyád beengedett egy idegen férfit a lakásunkba anélkül, hogy akár csak felhívott volna minket. Szerinted ez rendben van?
— Balázs nem idegen. Családtag.
— Nekem idegen.
A beszélgetés ugyanott akadt el, ahol mindig. Nem jutottak tovább. Balázs végül négy napot töltött náluk. Eszter ezalatt végig úgy mozgott a saját otthonában, mintha csak vendég lenne valaki más lakásában.
Amikor Balázs elment, Eszter megkérte Ilonát, hogy adja vissza a kulcsokat. Nem kiabált, nem rendezett jelenetet, nem vádaskodott. Egyszerűen, higgadt hangon kimondta a kérést.
Ilona nevetni kezdett. Nem zavartan, nem feszülten, hanem őszintén, mintha Eszter valami egészen képtelen dolgot mondott volna.
— Ez a fiam lakása — jelentette ki. — Én pedig akkor jövök ide, amikor akarok. A kulcsokat nem adom vissza.
— Ilona, jogilag ez a lakás kettőnké. Gáboré és az enyém is. Éppen ezért kérem, hogy…
— Te itt semmit nem kérsz — vágott közbe Ilona. A hangjában nem volt düh, inkább rendíthetetlen bizonyosság. Olyan ember magabiztosságával beszélt, akinek eszébe sem jut, hogy bárki ellentmondhat neki. — Gábor, mondd meg neki te is.
Gábor meg is mondta. Azt, hogy az anyjának igaza van. Hogy náluk ez mindig így működött. Hogy Eszter túl érzékenyen reagál valamire, ami valójában csak törődés.
E beszélgetés után Eszter felhagyott a magyarázkodással. Úgy tűnt, a szavak ebben a házban nem érnek semmit.
Nem gyengeségből hallgatott el. Inkább kivárt. Figyelt, és magában már számolt.
A végső lökést egy szürke, hétköznapi csütörtök adta meg. Eszter szabadnapot vett ki, mert annyira kimerült, hogy csak csendre vágyott. Otthon akart maradni, egyedül, mindenki nélkül. Dél körül azonban kattant a zár. Eszter éppen a szobában ült egy csésze kávéval és egy könyvvel az ölében. A bejárat felől léptek hallatszottak, majd a hálószobából a szekrényajtó nyílásának tompa hangja.
Letette a könyvet, felállt, és bement.
Ilona a nyitott gardrób előtt állt, a kezében Eszter kabátját tartotta. Az új, sötétkék darabot, amelyet Eszter két héttel korábban vett, és addig mindössze háromszor viselt. Az anyósa úgy forgatta a vállfán, mintha már el is döntötte volna, hogy felpróbálja; megnézte a szabását, végigsimított a gallérján, oldalra billentett fejjel méregette.
— Ilona — szólalt meg Eszter az ajtóból.
Az asszony meg sem rezzent. Nyugodtan hátrafordult.
— Ó, itthon vagy? Nem tudtam — mondta, aztán a kabátra bökött. — Ugye nem baj, ha ezt elviszem? Most pont szükségem lenne rá, neked meg úgyis annyi holmid van.
— Ne nyúljon a dolgaimhoz.
Eszter még néhány pillanatig mozdulatlanul nézte. Aztán megfordult, és kiment a szobából.
Ilona körülbelül fél óra múlva távozott. A kabát a helyén maradt, visszaakasztva a szekrénybe. Eszterben azonban azon a napon valami végleg a helyére kattant: tisztán, élesen, minden további halogatás lehetősége nélkül.