Eszter ezt a lakást szinte egymaga teremtette elő. Nem vezetett róla kimutatást, nem számolgatta sértődötten, ki mennyit adott bele, egyszerűen így alakult. Gábor éppen akkor váltott munkahelyet, a fizetése szerény volt, ezért az önrész nagyobbik része Eszterre maradt. A nő a négy év alatt félretett megtakarításából nagyjából 2 920 000 forintot tett bele — abból a pénzből, amelyet építőipari cégnél vezető könyvelőként dolgozva gyűjtögetett. Gábor ehhez körülbelül 320 000 forinttal járult hozzá. A hitelt ugyan közösen vették fel, de a havi, mintegy 84 000 forintos törlesztőt a gyakorlatban Eszter vitte a hátán, mert az ő jövedelme volt kiszámítható, míg a férjének akadtak olyan hónapjai, amikor a keresete alig fedezte az ennivalót. Papíron mindkettőjük nevén szerepelt az ingatlan, Eszter azonban belül pontosan tudta: ez az otthon az övé. Nem kapzsiságból gondolta így, hanem mert ez volt a valóság.
Ilona már az esküvő után azonnal jelen lett az életükben. Pontosabban korábban sem tűnt el belőle, csak addig mindez kizárólag Gábort érintette; a házasság után viszont Eszternek is együtt kellett élnie vele. Az anyósnál kezdettől fogva volt kulcs a lakáshoz. Gábor még a beköltözés előtt odaadta neki, azzal az indokkal, hogy „bármi történhet”. Hátha csőtörés lesz, amíg ők dolgoznak, vagy valami sürgős dolog adódik.
— Anya úgyis közel lakik — magyarázta akkor. — Tíz perc gyalog. Praktikus.
Eszter nem vitatkozott. Az első időszakban amúgy is sok mindent magába fojtott: figyelt, alkalmazkodott, próbálta felmérni, van-e egyáltalán ok a feszültségre. Talán Ilona egyszerűen ilyen természetű, nyughatatlan és gondoskodó, olyan anya, aki képtelen elengedni a fiát. Előfordul az ilyesmi. Eszter úgy döntött, türelmes lesz.
Ilona érkezései azonban teljesen kiszámíthatatlanok voltak. Megjelent néha reggel fél nyolckor, amikor Eszter még arcot sem mosott. Máskor napközben toppant be, miközben Eszter otthonról dolgozott. Előfordult, hogy késő délután jött: telefon, üzenet, kopogás nélkül. Csak megcsörrent a zár, nyílt az ajtó, és az előszobából már hallatszott is az anyós hangja:
— Én vagyok, ne ijedjetek meg.
Eszter mégis minden alkalommal összerezzent.
Ilona soha nem azért ugrott be, hogy leüljön egy teára, beszélgessen kicsit, vagy egyszerűen meglátogassa őket. Minden látogatása ellenőrzéssé változott. Rendszeresen végigjárta a lakást, kinyitogatta a konyhaszekrényeket, belenézett a hűtőbe, átrendezte a lábasokat úgy, ahogyan szerinte helyes volt. Egyszer kidobott fél kiló hajdinát, mert úgy ítélte meg, hogy már régi. Eszter három nappal korábban vásárolta. Máskor az összes törölközőt átpakolta a fürdőből egy másik szekrénybe, pusztán azért, mert szerinte ott „logikusabb” helyük volt.
Minden ilyen beavatkozás után Ilona felhívta Gábort. Eszter ugyan nem hallotta végig ezeket a beszélgetéseket, mégis pontosan ki tudta következtetni a tartalmukat abból az arckifejezésből, amellyel a férje hazaérkezett.
— Anya azt mondja, főzés után nem törölted le a tűzhelyet.
— Anya szerint megint szanaszét vannak a holmik a fürdőben.
— Anya úgy látja, egyáltalán nem tudod rendesen beosztani a teret.
Eszter ilyenkor csak nézte őt, és arra gondolt: vajon hallja magát? Felfogja egyáltalán, mit mond ki?
— Gábor — szólalt meg egyszer nagyon higgadtan —, nem szeretném, ha anyád bejelentés nélkül járna ide. Ez kellemetlen. Zavaró. Azt akarom, hogy legalább a saját otthonomban biztonságban érezzem magam.
Gábor úgy sóhajtott fel, mintha egy magától értetődő dolgot kellene elmagyaráznia egy gyereknek.
— Eszter, hát ő az anyám. Nem rosszindulatból csinálja. Csak segíteni akar. Bírd ki még egy kicsit, majd megnyugszik.
Ilona azonban nem nyugodott meg.
Eltelt egy év, aztán még egy. A látogatások nem ritkultak. A megjegyzések sem maradtak abba. Eszter megtanulta, hogyan reagáljon kívülről fegyelmezetten: nem vágott vissza, nem emelte fel a hangját. Belül viszont lassan átrendeződött benne valami. Reggelente, amikor kinyitotta a szemét, egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét: vajon ma is beállít? És valahányszor hazafelé tartott, már előre összeszorult a gyomra.