Másnap reggel Nóra felhívott egy zárszerelőt.
A mester dél körül érkezett. Nem sokat beszélt, csak letette a szerszámosládáját az előszobában, megvizsgálta az ajtót, aztán munkához látott. Körülbelül negyven percig tartott az egész. Amikor végzett és elment, az ajtón már két vadonatúj, masszív, drága zár csillogott.
Nóra a tenyerébe zárta az új kulcsokat. Két teljes készlet volt. Mindkettő az övé.
Néhány pillanatig csak nézte őket, mintha nem is kulcsokat tartana, hanem valami bizonyítékot arra, hogy végre joga van a saját életéhez. Aztán csendesen a táskájába tette őket.
Aznap András tovább maradt bent a munkahelyén. Erika fél hét körül jelent meg. Nóra a kukucskálón át látta meg. Az anyósa azonban nem egyedül érkezett: mellette ott állt Márk is, olyan arckifejezéssel, mintha erősítésként hívták volna.
A kulcs fémes hangja hallatszott a zárban.
Aztán csend.
Újabb próbálkozás. A kulcs megakadt, nem fordult. Erika hangja először zavartan csendült fel, majd egyre élesebbé vált.
— Mi az, hogy… Márk, nézd már meg. Nem jó a kulcs.
Nóra az ajtó belső oldalán állt az előszobában, mozdulatlanul. Nem remegett a keze, nem gyorsult fel a lélegzete. Csak várt.
— Nóra! — Erika ököllel kezdte verni az ajtót. — Azonnal nyisd ki! Mi folyik itt?
Nóra kinyitotta.
Erika az ajtó előtt állt, az arca foltokban kipirult, a régi kulcsokat görcsösen szorította az öklében.
— Lecseréltetted a zárakat?! Méghozzá szó nélkül?! Hogy merted ezt megtenni?!
— Meg mertem — felelte Nóra.
Egyszerűen mondta, minden hangsúly nélkül. Nem volt benne düh, nem volt benne diadal. Csak az a nyugodt bizonyosság, amely annak az embernek a hangjában van, aki meghozott egy döntést, és többé nem hajlandó visszalépni.
— Te egyáltalán felfogod, mit művelsz?! — Erika előrébb lépett, de Nóra nem húzódott hátra. — Ez az én fiam lakása! Neked ehhez nincs jogod!
— Ez az én otthonom is. És az én otthonomba ezentúl senki nem lép be az engedélyem nélkül.
Márk, aki Erika mögött állt, összefonta a karját a mellkasán.
— Nyisd ki rendesen — mondta olyan hangon, mintha parancsot adna. — Különben rendőrt hívok.
— Hívjon — válaszolta Nóra nyugodtan. — Aztán magyarázza el nekik, hogy olyan kulcsokkal próbáltak bejutni más lakásába, amelyeket senki sem adott maguknak.
Ez a mondat egy pillanatra Márkot is megakasztotta. Erikára nézett, Erika pedig vissza rá. Az anyósa azonban gyorsan magához tért, és ismét beszélni kezdett. Most már hangosabban, nyilván úgy, hogy a szomszédok is hallják, akik bizonyára rég az ajtó mögött füleltek. Arról beszélt, hogy Nóra kisajátítja a lakást, hogy elüldözi a férje családját, hogy Andrásnak fogalma sincs, mire vetemedik a felesége.
András húsz perc múlva érkezett meg. Látszott rajta, hogy az anyja telefonja után rohant haza: kipirult arccal, kapkodó mozdulatokkal állt meg az ajtóban.
— Nóra, mi történik itt? — Előbb az anyjára nézett, aztán a feleségére. — Miért cseréltetted le a zárakat?
— Mert másképp nem tudtam bezárni a saját otthonom ajtaját.
— Megőrült! — vágott közbe Erika. — András, beszélj vele! Mondd meg neki, hogy adja vissza a kulcsokat!
András belépett a lakásba, és megállt az előszoba közepén. Nóra figyelte őt, és ugyanazt látta rajta, amit három éven át mindig: két part között hányódott, és képtelen volt eldönteni, melyikhez kössön ki.
— Anyának igaza van — mondta végül András, a hangjában valami szinte bocsánatkérő árnyalattal. Nóra már azt sem tudta volna megmondani, kinek szólt ez a bűntudat: az anyjának vagy neki. — Legalább szólnod kellett volna előtte. Add vissza a kulcsokat, és majd normálisan megbeszéljük.
— Nincs mit megbeszélni, András.
— Nóra…
— Három évig beszéltem róla. Három évig magyaráztam. Semmi nem változott.
András összeszorította a fogát. A folyosóról Erika tovább mondta a magáét, de Nóra már nem figyelt rá. A szavai csak tompa zajként úsztak valahol a háttérben.
— Akkor választás elé állítalak — mondta András, és a hangja hirtelen keményebb lett. — Vagy visszaadod a kulcsokat, vagy… nem tudom, mi lesz ezután a családunkkal. Érted, mire célzok?
Nóra hosszan ránézett.
Régebben talán egy ilyen mondat elég lett volna ahhoz, hogy meghátráljon. Talán elkezdett volna mentegetőzni, engedni, békíteni, csak hogy ne omoljon össze az, amit addig házasságnak neveztek. Most azonban már nem ezt érezte. Csak egy férfit látott maga előtt, aki végre teljesen világossá tette, kinek az oldalán áll. Ezzel pedig kimondatlanul is mindent eldöntött.