az ajtaja előtt még a léptei is elnehezültek: vajon minden ugyanúgy van odabent, ahogy reggel hagyta, vagy megint járt náluk valaki?
A saját lakása lassan megszűnt menedék lenni. Már nem az a hely volt, ahol az ember hazaér, bezárja maga mögött az ajtót, és végre kiengedi a levegőt.
A fordulópont egy teljesen átlagos keddi napon érkezett el. Nóra tovább maradt bent a munkahelyén, csak este nyolc körül ért haza. Amikor belépett, Erikát találta a lakásban, mellette pedig egy számára ismeretlen, nagyjából harmincöt éves férfit, táskával a kezében. A férfi a konyhaasztalnál ült, és olyan természetességgel evett, mintha mindig is ott lakott volna.
— Ő Márk, az unokaöcsém — közölte Erika rezzenéstelen arccal. — Most nincs hová mennie, úgyhogy megengedtem neki, hogy pár napig nálatok maradjon. Hely van bőven.
Nóra megállt a konyha küszöbén. Márk felpillantott, biccentett egyet, aztán minden különösebb zavar nélkül visszafordult a tányérjához.
— Erika — szólalt meg Nóra néhány másodperc csend után —, ez a mi otthonunk. Ide nem költöztethet be senkit a tudtunk és a beleegyezésünk nélkül.
— Ugyan már — legyintett az anyósa. — Csak pár napról van szó. Nem kell ebből ügyet csinálni. Andrásnak sincs ellene kifogása.
Mint később kiderült, Andrásnak valóban nem volt. Pontosabban: előre nem tudott az egészről, de amikor megtudta, egyáltalán nem találta különösnek a helyzetet.
— Nóra, csak néhány napról beszélünk. Bajban van az ember.
— András, mi nem voltunk itthon. Az édesanyád beengedett egy idegen férfit a lakásunkba úgy, hogy még csak fel sem hívott minket. Szerinted ez rendben van?
— Márk nem idegen. Családtag.
— Nekem nem az.
A beszélgetés ugyanoda futott ki, ahová mindig: zsákutcába. Márk végül négy napig maradt. Nóra ezalatt mindvégig úgy mozgott a saját otthonában, mintha vendég lenne valaki más lakásában.
Ezután megkérte Erikát, hogy adja vissza a kulcsokat. Nem kiabált, nem rendezett jelenetet, csak nyugodtan kimondta, amit akart.
Erika nevetni kezdett. Nem zavartan, nem idegesen, hanem őszintén, mintha valami nevetséges ostobaságot hallott volna.
— Ez az én fiam lakása — mondta. — Akkor jövök ide, amikor akarok. A kulcsokat pedig nem adom oda.
— Erika, jogilag ez a lakás kettőnké. Andrásé és az enyém. Én pedig arra kérem, hogy…
— Te engem semmire nem fogsz kérni — vágott közbe Erika. A hangjában nem volt düh, inkább az a kikezdhetetlen bizonyosság, amely nem ismeri el, hogy bárki ellentmondhat neki. — András, mondd már meg neki.
András megmondta. Azt, hogy az anyjának igaza van. Azt, hogy ez mindig is így működött. Azt, hogy Nóra túl érzékenyen reagál valamire, ami valójában csak törődés.
Nóra attól a naptól kezdve felhagyott a magyarázkodással. Úgy tűnt, a szavak ebben a családban semmilyen ajtót nem nyitnak ki.
Inkább várt. Nem tehetetlenségből, hanem mert megértette, hogy máshogyan kell lépnie.
A végső lökést egy hétköznapi csütörtök adta meg. Nóra szabadnapot vett ki; egyszerűen elfáradt, és csak csendre vágyott, arra, hogy otthon legyen egyedül. Dél körül megkattant a zár. Ő a szobában ült, előtte egy csésze kávé, az ölében könyv. Aztán lépéseket hallott az előszobából, majd a hálószobában kinyíló szekrény hangját.
Letette a könyvet, felállt, és odament.
Erika a nyitott gardrób előtt állt, kezében egy kabáttal. Sötétkék, új darab volt; Nóra két hete vette, és addig mindössze háromszor viselte. Az anyósa úgy forgatta a vállfán, mintha már gondolatban magára is próbálta volna, nézegette a gallérját, az anyagát, a szabását.
— Erika — szólalt meg Nóra az ajtóból.
Az asszony még csak össze sem rezzent. Nyugodtan hátrafordult.
— Ó, itthon vagy? Nem tudtam. — Aztán a kabát felé biccentett. — Ugye nem gond, ha ezt elviszem? Pont szükségem lenne rá, neked meg úgyis annyi ruhád van.
— Ne nyúljon a holmijaimhoz.
Nóra még néhány másodpercig nézte őt. Aztán sarkon fordult, és kiment a szobából.
Erika fél óra múlva távozott. A kabát a szekrényben maradt. Nórában azonban azon a napon valami végleg a helyére kattant: tisztán, könyörtelenül, minden visszakozási lehetőség nélkül.