Nóra ezt a lakást tulajdonképpen majdnem egyedül teremtette elő. Nem mintha külön számolgatta volna, ki mennyit tett bele, egyszerűen így alakult. András akkoriban éppen munkahelyet váltott, a fizetése szerény volt, ezért az induló önerő java része Nóra megtakarításaiból ment el. Kétmillió-kilencszázhúszezer forintot tett bele abból a pénzből, amelyet négy éven át rakosgatott félre, miközben vezető könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél. András ehhez háromszázhúszezer forinttal járult hozzá. A lakáshitelt közösen vették fel, papíron mindketten adósok voltak, a havi nyolcvannégyezer forintos törlesztést azonban a valóságban Nóra cipelte a hátán. Az ő jövedelme volt biztos, míg a férjénél akadtak olyan hónapok, amikor a fizetésből jóformán csak az élelmiszerre futotta. A tulajdoni lapon mindkettejük neve szerepelt, Nóra mégis pontosan tudta magában: ez az otthon elsősorban az övé. Nem kapzsiságból gondolta így. Egyszerűen ez volt az igazság.
Erika szinte az esküvő másnapján beköltözött az életükbe. Pontosabban korábban sem volt igazán távol, csak addig leginkább András körül forgott minden, a házasság után viszont Nórának is osztoznia kellett ezen a jelenléten. Az anyósa már a kezdetektől kapott kulcsot a lakáshoz. András még a beköltözés előtt odaadta neki, azzal a magyarázattal, hogy jobb, ha van nála egy példány vészhelyzet esetére. Ki tudja, mi történhet. Eltörhet egy cső, beázhat valami, miközben ők dolgoznak.
– Anya úgyis itt lakik a közelben – mondogatta András. – Tíz perc gyalog. Praktikus.
Nóra akkor nem vitázott. Az első időszakban amúgy is sok mindent lenyelt. Figyelt, alkalmazkodott, igyekezett nem ott háborút indítani, ahol talán nincs is valódi ok rá. Arra gondolt, Erika talán egyszerűen ilyen természet: nyugtalan, túlzottan gondoskodó, és képtelen elengedni a fiát. Előfordul az ilyesmi. Nóra elhatározta, hogy türelmes lesz.
Erika látogatásai kiszámíthatatlanul érkeztek. Volt, hogy reggel fél nyolckor nyitott be, amikor Nóra még az arcát sem mosta meg. Máskor napközben toppant be, éppen akkor, amikor Nóra otthonról dolgozott. Néha kora este jelent meg, telefon nélkül, előzetes üzenet nélkül: csak kattant a zár, majd az előszobából felhangzott az anyósa hangja.
– Én vagyok az, nehogy megijedjetek.
Nóra pedig minden egyes alkalommal megijedt.
Erika soha nem azért jött, hogy leüljön egy teára, beszélgessen pár percet, vagy egyszerűen meglátogassa őket. Minden felbukkanása valamilyen ellenőrzéssé változott. Végigjárta a lakást, kinyitogatta a konyhaszekrényeket, belenézett a hűtőbe, átpakolta az edényeket oda, ahol szerinte lenniük kellett. Egyszer kidobott fél kiló hajdinát, mert úgy ítélte meg, hogy már túl régi. Nóra három nappal korábban vette. Egy másik alkalommal az összes törölközőt átvitte a fürdőszobából egy másik szekrénybe, pusztán azért, mert meggyőződése szerint ott „ésszerűbb” volt a helyük.
Az ilyen látogatások után Erika rendszerint felhívta Andrást. Nóra nem hallotta végig ezeket a beszélgetéseket, de a férje arcáról már az ajtóban leolvasta, mi következik.
– Anya mondta, hogy főzés után nem törölted le a tűzhelyet.
– Anya szerint megint szanaszét vannak a holmik a fürdőben.
– Anya úgy látja, egyáltalán nem tudod rendben tartani a lakást.
Nóra ilyenkor csak nézte Andrást, és közben az járt a fejében: vajon hallja magát? Felfogja egyáltalán, mit mond?
– András – szólalt meg egyszer nagyon higgadtan –, nem szeretném, ha az édesanyád előzetes jelzés nélkül járna ide. Kényelmetlen nekem. Rossz érzés. Azt akarom, hogy a saját otthonomban biztonságban érezzem magam.
András olyan sóhajjal felelt, mintha egy magától értetődő dolgot próbálna elmagyarázni egy gyereknek.
– Nóra, ez mégiscsak anya. Nem rossz szándékból csinálja. Segíteni akar, ennyi az egész. Bírd ki egy kicsit, majd megnyugszik.
Csakhogy Erika nem nyugodott meg.
Eltelt egy év, aztán még egy. A váratlan beállítások nem ritkultak, a megjegyzések sem halkultak el. Nóra megtanulta kívülről nyugodtan kezelni a helyzetet: nem vágott vissza, nem emelte fel a hangját, nem engedte, hogy kitörjön belőle a düh. Belül azonban lassan valami elmozdult. Reggelente, amikor kinyitotta a szemét, egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét: vajon ma is megjelenik? És valahányszor a munkából hazafelé tartott, már előre összeszorult benne valami.